A szabad nyelvhasználatról : A felvidéki magyarság nyelvi hátránya az unióban   Kisebb vihar tört ki pár hete a finnországi svéd médiumokban, amikor a nyugat-finnországi környezetvédelmi hivatal arra szólította fel svéd ügyfeleit, hogy finn nyelven is adják be azon kérvényeiket, amelyekben a hatóság engedélyét szeretnék kérni strandrészük kikotortatásához vagy új stég építéséhez. A vitát az robbantotta ki, hogy néhány svéd telektulajdonosnak az engedély megadására hónapokat kellett várnia, amit a hivatal azzal indokolt, hogy a fordításhoz nem állnak rendelkezésére a megfelelő eszközök és a személyzet. Az ügy végére akkor került pont, amikor Jan-Erik Enestam környezetvédelmi miniszter, a finnországi Svéd Néppárt elnöke ígéretet tett, hogy a minisztérium a jövőben több pénzt fog folyósítani a környezetvédelmi hivatalnak a fordítási munkákra, majd kiadott egy közleményt, amelyben kijelentette: a fordítás felelőssége minden esetben a hatóságokat terheli, így egyik finn állampolgár sem kötelezhető arra, hogy kérvényét maga fordítsa le. Finnországban persze mindez hozzátartozik a mindennapi élethez, hiszen a svéd nyelv – bár az ötmilliós balti államban csupán háromszázezer svéd él – minden olyan településen hivatalosan használható, ahol a lakosság számaránya eléri a nyolc százalékot vagy a háromezer főt. De ami igazán lényeges: a hivatalos nyelvhasználat nem csak egy jelkép, egy áttetsző, absztrakt fogalom, hanem az alkotmány által biztosított, valóságos jog. Szemben Szlovákiával, ahol a különböző közigazgatási egységekben jelenleg húszszázalékos küszöbhöz kötik a kisebbség hivatalos nyelvhasználati jogát, s a „hivatalos” szót némileg szűkebben értelmezik, mint Finnországban. A hivatalokban ugyanis sok helyen még a magyar lakta járásokban is szlovákok dolgoznak, ők pedig a törvény szerint nem kötelezhetőek arra, hogy megtanuljanak magyarul. Emellett a legtöbb helyen nem is létezik magyar nyelvű űrlap, formanyomtatvány és gyakran megesik az is, hogy a magyar nyelven beadott kérvényekre szlovákul érkezik válasz. Ráadásul – és ez az igazán elkeserítő – a hivatalos nyelvhasználat joga kizárólag a közigazgatási hivatalokra vonatkozik, így például a földhivatalban vagy a kataszteri hivatalban a magyar nyelv írásban egyáltalán nem használható. A legdühítőbb mindazonáltal az, hogy szlovák politikusok időnként előszeretettel hangoztatják, hogy a magyar kisebbség – ahol számaránya lehetővé teszi – rendelkezik a hivatalos nyelvhasználat jogával. Ez az európai uniós Szlovákia. Ahol tavaly októberben a Dunaszerdahelyen vendégeskedő Slovan Bratislava focicsapat szurkolói – akiket később rendőrök kísértek el – a helyieknek kórusban kiabálták, hogy „magyarok, a Duna mögé!” (a mérkőzést 2:0-ra a csallóköziek nyerték); majd ahol pár héttel később a meciari idők hírhedt jelmondata, a „Na Slovensku po slovensky” („Szlovákiában szlovákul”) a szlovák közszolgálati rádió reklámszlogenjeként bukkant fel; s ahol néhány napja, Rozsnyón szlovák szervezetek az ottani Kossuth-szobor ellen tüntettek. Az utóbbi időben a legnagyobb feltűnést azonban az a hír keltette, hogy Mikulás Dzurinda pártja, az SDKÚ, illetve a vele együtt kormányzó KDH Nyitra megyében a közeledő önkormányzati választásokra készülve választási koalíciót kötött a Meciar vezette ellenzéki HZDS-szel és a Robert Fico-féle szintén ellenzéki SMER-rel. E szövetség nem titkolt célja, hogy a megye vezetéséből kiszorítsa a Magyar Koalíció Pártját. Nem kevésbé feltűnő jelenség egyébként az sem, hogy a jelenleg parlamenten kívüli Szlovák Nemzeti Párt (SNS) a legfrissebb közvélemény-kutatások szerint már 9,8 százalékon áll. Ilyen tehát a hangulat 15 évvel a rendszerváltás után a ma már uniós tagállam Szlovák Köztársaságban. Ami miatt – s ezzel talán nem árulunk el túlzottan nagy titkot – a felvidéki magyarság egyre mélyebb és mélyebb apátiába zuhan. Ennek az apátiának persze sokféle jele van. Az Új Szó, az egyetlen magyar nyelvű napilap példányszáma – bár ebben sokak szerint az újság balliberális irányvonala is közrejátszik – folyamatosan csökken. 1985-ben 100 000, 1991-ben 65 000, ma pedig 25 000 fogy belőle. De hasonlóan elgondolkodtató az is, hogy míg Szlovákiában tizenkétezren kívánnak tevőlegesen, azaz tagként részt venni a kisebbségi párt munkájában, addig a Dél-Tiroli Néppártnak 64, a finnországi Svéd Néppártnak pedig 32 ezres tagsága van. És ne felejtsük el, hogy lélekszámában mind a dél-tiroli német, mind a finnországi svéd közösség csaknem feleakkora, mint a felvidéki magyarság. Finnországban, ahol a svéd kisebbség rendkívül széles körű kulturális autonómiával és a hivatalos nyelvhasználat jogával rendelkezik, az asszimiláció jelen van, de – legalábbis a nálunk ismerthez képest – elenyésző mértékű. Ugyanakkor Dél-Tirolban, ahol Európa egyik legsikeresebb területi autonómiája működik, a német kisebbség létszáma 1991 és 2001 között több mint egy százalékkal nőtt. Szlovákiában ugyanebben az időszakban csaknem 50 000 fővel fogyott a magyarság, miközben a szlovákok száma szintén 50 00-rel – nőtt. Mivel a felvidéki magyarok körében gyakorlatilag nincs elvándorlás, a jelenséget sajnos asszimilációnak kell tekintenünk. Az asszimiláció drámai mértékére, illetve az azt kiváltó tényezőkre a szlovákiai magyar közéletben eddig meglehetősen kevés figyelem irányult. A beolvadás gyökere – ahogy sok helyen máshol is – az iskolaválasztásnál van. Míg ugyanis a finnországi svédek körében a svéd gyerekek minden esetben, de még a vegyes házasságban született gyermekek 80 százaléka is svéd iskolába jár, sőt, a nagyobb városok (Helsinki, Esbo, Turku) svéd iskoláiban a tisztán finn családból származó gyermekek száma megközelíti a 10 százalékot, a szlovákiai magyar szülők 25-30 százaléka gyermekét szlovák iskolába adja. A vegyes házasságokban született gyermeknél pedig ez az arány egészen drámai, becslések szerint 80-90 százalék. Hogy a szlovák iskolában a magyar gyerekekkel mi történik, mindenki tudja: gyakorlatilag lecserélik az anyanyelvüket. Aminek köszönhetően a gyermek magyar identitása felnőttkorára olyan erősen megcsorbul, hogy szinte elveszik. De ha véletlenül nem is veszne, az egészen biztosan borítékolható, hogy az ő utódainál ez mindenképpen meg fog történni. Márpedig amíg ez így van, addig autonómiáról és hasonló illuzórikus ábrándokról fantáziálni teljesen felesleges. Igen nagy kár, hogy az iskolaválasztásban jelenlévő ijesztő tendenciák átgondolt és szervezett megállítására a mai napig nem mutatkozott politikai akarat. Ez annál is inkább elszomorító, mivel egyre inkább úgy tűnik, hogy kisebbségi ügyben a kezdőrúgást nem Brüsszelben, hanem – még, ha valakik azt is kiabálják, hogy „magyarok, a Duna mögé!” –, csak Szlovákiában lehet elvégezni. Cikk küldése e-mailben  Nyomtatási verzió