A három legnagyobb külhonba rekedt magyar népnek a képviselői 1989 után az helyett, hogy minél több barátot, szimpatizánst és támogatót keresett volna külföldön - példát merítve a masaryki és a benesi politikai lobbizásának az eredményességéből - , inkább saját nemzetállamaiban kereste a megoldás a magyarság problémáira. Ez a látszatigyekezet szélmalom-harcnak tűnő próbálkozás volt. Kiegyezni a többségi nemzettel, a kérés és jogosság szabályai szerint, csak akkor lehetséges, ha az valóságosan megtörténik és hathatós külföldi lobbizással van megtámogatva. Egy alapvető ténnyel nem számoltak, hogy a farkas a zsákmányáról önkéntességi alapon sohasem mond le. Minden jogos követelés megvitatásához korrekt partnerre van szükség. Ha megdobnak kővel, állandó jelleggel nem lehet kenyérből készült pajzzsal védekezni, néha a vérünktől véres követ fel is kell venni. Ez helyett a szlovákiai, a romániai és a szerbiai - a nacionalistákkal egyezkedni szándékozó - magyar pártok mégcsak meg sem próbálták tudtára adni a többségi népnek, hogy a Felvidéki Magyar Népnek (FMN), a Romániai Magyar Népnek (RMN) és a Szerbiai Magyar Népnek (SzMN) joga van a társnépi szerepre, nyelvének és kulturájának a használatára. Ha történtek is ilyen próbálkozások akarathiányban, vagy a megfélemlítés korrupt szabályai szerint eredménytelenül záródtak. Manapság tanúi lehetünk a Székely Magyar Nép autonómia-törekvésinek. Az RMDSZ, a romániai magyar párt, kezdetben ellenségesen, manapság a látszattámogatás szerepében tündököl. Az helyett, hogy a székely székek mellett őszinte kiállást tanúsítana, igyekezetüket megtorpedózva a többségi nemzet rosszallásától tartva bátortalan és kétszínű politizálást folytatnak. Egy alapvető dolgot nem vesznek tudomásul, hogy semmilyen többségi nép csak úgy alapon az autonómiát és a társnépi jogokat nem adja meg, azt békés eszközökkel ki kell harcolni, ja igen ehhez már bátorság, akarat és önfeláldozás szükségeltetik. Felvidéken az 1994-es komáromi gyűléstől eltekintve, ahol a hangulat az autonómia kikiáltása felé hajlott, azóta semmilyen érdemleges próbálkozás nem történt. Vajon mi az oka? 1994-1998 közötti mečiari félelemkeltési politizálás megakasztotta a komáromi kezdeményezést, majd az ezt követő egypárti politizálás és az 1998-as a FMN érdekeinek a feláldozása a hatalomba kerülés érdekében, s az azt követő 8-éves MKP-és politizálás nem kedvezett az autonómiatörekvések beindítása céljából. Az MKP nyolc éves hatalmi pozícióban való részvételének eredménye, hogy a FMN mennyiségileg 50.000 fővel megfogyatkozott (asszimilálódott). Vajdaságban hasonló folyamatok zajlódtak le mint Felvidéken és Erdélyben. A Kasza vezette VMSZ először lepaktált a szerb vezetéssel, majd a vajdasági magyarság megmentőjének a szerepében szeretne tündökölni és figyelmen kívül hagyja a másik két magyar párt a perszonális autonómiáért történő igyekezeteit. Ebből a közös süllyesztőből, csak közösen egymást megtámogatva juthatunk ki. A többségi népek jóindulatára és a velük lepaktált magyar intelligenciára (tisztelet a kivételnek) nem számíthatunk. A megoldás egy határokat is áthidaló közös autonómiatanács létrehozása lehetne. Egységes és autonómista célirányú fellépésünknek, hathatós EU-s lobbi segítségével. Legyen a neve a Közép-európai Kisebbségek Autonómiatanácsa (KEKAT), amely felvállalná az összes itt élő kisebbség jogait anyanyelvének a félelemmentes használatára, kultúrájának és a népi jussának a képviseletére. Erőnk legyen az igazságunk és a közös céljaink beteljesülésének a mozgatórugója legyen az egységes fellépésünk az autonómiákért, megmaradásunkért. Forrás: Comora Aula Felvidék - B.J. www.commora.hu

Mi lesz veled Közép-Európai Magyarság? Mi lesz veled Közép-Európai Magyarság? A történelemíróknak a feladata a megtörténteket papirosra vetni, a történelmet formázóknak pedig rálelni a helyes útra egy nép, egy közösség túlélésének, gazdagodásának az útjára. A történelemírás a történetírók szemszögéből nézve egyutas, tényeken alapuló irka-firkálást jelent. Csupán azt kell leírnia, ami és az ahogy megtörtént, annak összefüggéseit elemezni, kiértékelni. Az aki a történelmet létrehozza, vagy alakítja a jelen történéseit, az előtt sok kérdőjeles táblával megjelölt útválasztási lehetőség kínálkozik, jó vagy rossz döntés gyanánt. Az ő helyes, vagy helytelen döntése, a jó és rossz közötti választási lehetőséget jelenti népe, közössége számára. Ki tudja erre a választ? Vajon melyik az a helyes út, ami a szebb élet irányába mutat, nem pedig a megaláztatás évszázadaiba, vagy akár egy nép pusztulásához is vezethet. Egy biztos a helyes út, egy jó döntés meghozatala komoly erkölcsi tartást, döntéshozatali bátorságot és akaratot kíván, mindazoktól, akiknek a sors kegyeltjeként, népe sorskovácsaként, e feladatra szánva, mennie és harcolnia kell. Kik ezek az emberek és hol vannak? Amikor éppen szükségünk van rájuk, hol találjuk meg őket? Igen itt kóborolnak miközöttünk, s néha maguk se tudják, mily nehéz feladatra szánta őket a sors, hogy szolgálni és utat mutatniuk kell. A közép-európai magyarság számára, sorsdöntő évtizedében, mint annyiszor már a történelmünk során, ki és mikor mutat rá a helyes útra, ki és mikor mondja el? Erre menyj, ez a jó irány. Így cselekedj ez szolgálja néped és önmagad boldogulását. Az elmúlt században,világtalanok, gyávák és kapzsik mutattak utat, hibás, megalkuvó és csak önmagukat gazdagító döntéseikkel. Mi csak bólogattunk, elviseltük hibás döntéseik összes következményét, tűrtünk, s hallgattunk. Két világégést, a kommunizmus internacionalizmusi éveit is túlélve, várjuk a messiást, az Isten Fiát, hogy minket eggyesítve utat mutat a jövőbe, helyettünk és értünk megoldja azt, amit valójában nekünk kéne megoldanunk, kötelességből ránk váró feladatként. Egy kérdésre keresve a választ: Megmaradni, vagy örökre elveszni?!! forrás: commora aula írás - B.J.

Az asszimilációs folyamatok megállítása az autonóm

Az asszimilációs folyamatok megállítása Az asszimilációs folyamatok megállítása az autonómiatörekvések segítségével Mi is az az asszimiláció? A szociológiában az asszimiláció beolvadást jelent. Ha a nép, a nemzetiség, az etnikum egészében, csoportosan, vagy az egyén szintjén feladja saját népi hagyományait és az ezzel kapcsolatosan öröklött értékeit - szándékosan, vagy önhibájából képtelen azt megtartani -, átveszi más nép nyelvét és szokásait, értékeit, alkalmazkodik annak a kultúrájához: ezt nevezzük asszimilációnak. Kétfajta asszimiláció lehetséges: 1. Önkéntes alapon történő, természetes folyamat útján 2. Kényszer hatása alatt történő folyamat következményeképpen A szándékos asszimilációs folyamatoknak van egy nyílt és egy rejtett formája. Az önkéntes asszimiláció. Csak akkor beszélhetünk önkéntes asszimilációról, amikor a beolvadás a természet szabályai szerint politikamentesen, vagy annak nemtörődömsége mellett zajlik. A szándékos asszimiláció a beolvadásnak az a formája, ami a politika és a nemzetállami érdekek szintjén zajlik. A nemzetállamokban az egynemzethez való tartozás eszmetana integráló erőként hat, ehhez az integrációhoz a kisebbségekre nincs szüksége. Alapideológiája az egynemzeti identitástudat, minden más ennek az azonossának az akadálya. Ezeken az akadályokon az asszimiláció nyílt és rejtett formáinak a segítségével igyekszik felülkerekedni. Esetünkben ezt az akadályt a Felvidéki Magyar Népnek hívják. Tallózzunk egy kicsit talán a történelem könyvtárában. Igyekezzünk példákkal bizonyítani az asszimilációs folyamatok békés és szándékos, kettős eshetőségét a Felvidéken. Magyar szociológusok a 19. század első felében megfigyelték, hogy Nagy-Magyarország területén a magyarság arányaiban kisebbségbe került, és ezek a folyamatok megállíthatatlanul tovább zajlottak. Ezt a folyamatot szűkítsük le Észak-Magyarországra és következetesebben értékeljük ki. Mi is történik a Felvidéken, az akkori szlovákság által lakott területeken? A szlovákok által benépesített területeken a 18. században és a 19 sz. első felében nagyarányú asszimilációs folyamatok zajlottak le, mégpedig úgy, hogy a szlovákok asszimilálták a magyar és a német lakosságot. Hogyan mentek végbe és kik irányítottak ezeket a beolvadási tényezőkön alapuló demográfiai változásokat? Nagyon egyszerű logika mesgyéjén történtek az asszimilációs folyamatok. Kevert házasságokban általában szlovák gyerekek születtek, és mivelhogy a népszaporulat ezekben a családokban általában nagyobb volt, tehát azokon a vegyes etnikumú területeken, ahol a szlovákság többségben volt, fokozatosan beolvasztotta a más nemzetiségűeket, saját nemzetiségi állagát növelve így ezzel. A magyarság és a német ajkú lakosság vagy teljesen eltűnt, vagy csupán szórványnéppé vált a mai Közép- és Észak-Szlovákiában. Egyedül a dél-szlovákiai területek maradtak meg tiszta, vagy nagy többségében magyarlakta területnek. Egy érdekes dolgot figyelhetünk meg, történetesen azt, hogy ezeket a beolvadási történéseket nem a politika, mégcsak nem is másfajta hátsó gondolatok vezényelték, hanem békésen, a politikusok nemtörődömsége mellett alakultak át a népességi arányok a szlovákok javára és a magyarság kárára. Ezt az asszimilációt hívjuk békésen zajlódó beolvadási folyamatnak. A magyar politika ezt a békésen zajlódó asszimilációs folyamatot a 19. sz. második felében szerette volna megfordítani kényszer hatása alatt, de már nem maradt ideje a francia példa véghezvitelére. A szlovákság jó diákként ezt az időszakot jól megjegyezte, majd 1918-tól kezdve a békés asszimilációt durva és nyílt, a nemzetállami célokat szolgáló szándékos asszimilációs folyamatokká alakította át. Térjünk még vissza egy pillanatra a 19. sz második felére, az akkori Osztrák-Magyar Monarchia időszakába. Mint tudjuk, 1861-ben a szlovákság képviselői Bécsben az uralkodóhoz fordultak azzal a kéréssel, hogy a Felvidéken (a szlovákok által lakott területeken) létrehozhassák a “Felvidéki Szlovák Kerületet”, aminek székhelye Besztercebánya lett volna. A terület behatárolásánál, a száz év alatt asszimilálódott területeket is figyelembevéve, az akkori népi arányokból indultak ki. Ezt a határvonalat nagyjából Pozsony felett, Nagyszombat, Nyitra, Zólyom, Kassa vonalában húzták meg, és területi autonómiajoggal szerették volna felruházni. Az ez alatt lévő területeken - a Pozsony, Galánta, Érsekújvár, Léva, Losonc, Rimaszombat, Rozsnyó, Kassa vonalon - tiszta és nagy többségében magyarlakta falvak és városok voltak. Ezen területek egyelőre még nem estek áldozatául az akkori békés asszimilációs folyamatoknak, és megmaradtak ezeréves magyarlakta territóriumnak. Az Ausztriával történő kiegyezés időszakában a szlovákok kérése süket fülekre talált. Nem az ő kérésük volt jogellenes, vagy helytelen, hanem az 1848 és 1914 közötti viszonyok zűrzavarossága miatt nem rendezték a nemzetiségek helyzetét. Ha akkor a szlovákság megkapja az általa kérelmezett területeket, ebben az esetben a trianoni döntéskor csupán ezeket a területeket igényelhette volna, ennek a hiányában azonban a csehek bármit kikövetelhettek történelmi kitalálmányok okán. Trianonnal a békés szlovák asszimilációs folyamatok véget is értek, és a csehszlovák nemzet és nemzetállamának létrehozása elindította a nyílt és szándékos reszlovakizációt. A magyarság ősi, ezeréves területeinek felhigítását szlovák telepesek által létrehozott falvak segítségével, valamint a tiszta magyarlakta városokban történő durva területfoglalásokkal (vasutasok, hivatalnokok, katonatisztek, vámosok stb). A magyar többségű városokat vették először célba, Pozsony, Galánta, Vágsellye, Érsekújvár, Léva, Losonc, Rimaszombat, Tornalja, stb. Ezeket a városokat 86 év alatt sikeresen asszimilálták, és asszimilálják továbbra is. A Csehszlovák Köztársaságot, a reszlovakizációt, a kitelepítéseket és az internacionalizmus időszakát is túlélte a Felvidéki Magyar Nép, igaz területileg és létszámbelileg is megfogyatkozva, de kiállva az idők próbáját. Manapság új kihívások, újfajta és még alattomosabb asszimilációs folyamatokkal kell szembenéznie. A komáromi és a dunaszerdahelyi járásokat leszámítva, a 19. századbeli elképzelt szlovák autonómiaterület alatt lévő, nagytöbbségű vagy tiszta magyalakta területek részben, vagy teljesen eltűntek, asszimilálódtak. A magyar népesség beolvadt a szlovákságba a reszlovakizáció terhe alatt, és egy-két generációs időszak elteltével a volt magyarokból újszlovákokkal gyarapodott a szlovákság összlétszáma, a jóléti és az állampolgári jogainak a megmaradása fejében. A 250 éves és békésen induló asszimilációs folyamatok utolsó szakaszába léptünk, amikor is már az a tét, hogy “lenni, vagy nem lenni”. Ugyanakkor ez már nem egy kérdés, ami mellett el lehet siklani, ez már egy demográfiai helyzet. A Felvidéki Magyar Nép szemszögéből nézve sajnos ez egy nagyon szomorú tényhelyzet-ok-következmény. Csöndben vagyunk, mert azt hisszük, majd nélkülünk is jobbra fordulnak a dolgok, vagy netán "csak úgy"-alapon a szlovákságtól ajándékba megkapjuk a területi és a perszonális autonómiákat. Igen, az autonómiák segítségével és egy sor demokratikus törvény segítségével békés úton is meg lehetne állítani a szándékos beolvasztási törekvéseket. Az asszimilációs folyamat, amelynek központisága a városokból a vidékre helyeződött át, már erőteljesen a megmaradt utolsó magyartöbbségű falvakat is elkezdte nemzetiségileg fellazítani, ami majd végső soron a beolvasztásukat fogja eredményezni. Az asszimilációnak ez az utolsó szíven döfése már nagyon is érezhető, csak valahogyan a felvidéki magyar értelmiségiek vagy nem érzik, vagy nem is akarják ezt megérezni. A felvidéki magyar értelmiségi a közöny és az ármány nemtörődömségével figyeli, hogy a felvidéki magyarság utolsó bástyái is megszűnőfélben vannak, falvaink városaink után egyre jobban elszlovákosodnak. Végül is feltehetnénk a kérdést: Mit is akarunk és hogyan tovább? A trianoni döntés a rossz, “három a magyar igazság"-ának lett az eredménye: rossz időben rossz döntésnek, a rossz és gőgös magyar lobbizásnak. A szomszédnépek csak magukhoz vették azt, amit mi nagy kegyesen eltaszítottunk önmagunktól. Ennek egyenes következményei a két nagy háború közötti durva reszlovakizáció, az asszimilációs folyamatok, az emigráció. A Beneš-dekrétumok, a háború utáni kitelepítések, a kollektív bűnösség elve - ez mind-mind a 19.század végi rossz magyar politikai mércének az eredménye. Csak az a baj, hogy manapság is ezzel a mércével mérünk, és képtelenek vagyunk a múlt rossz beidegződéseitől, döntéseitől önmagunkat távol tartani. A világ közben megváltozott, csak mi és a Felvidéki Magyar Nép megmaradásának a 150 éves filozófiája maradt, ami előbb-utóbb sírba viszi a szlovákiai magyarságot, az asszimilációs folyamatok és az önmegsemmisüléshez vezető politizálásunk segítségével. Magyar iskoláink fajtiszta, időtmúlt berendezkedése a kevert családok gyermekeit felkínálja a szlovák iskoláknak, ezáltal is gyarapítva a szlovákság összlétszámát, hisz statisztikailag bizonyított tény, hogy a kevert házaságokból 70%-ban szlovák gyerekek jönnek ki, ami szintén a felvidéki magyarság létszáma rohamos csökkenésének az egyik fő okozója. Ne statisztikát gyártsunk arról hogyan csökkenünk, hanem módszertani tanulmányokat készítsünk, készítsenek szociológusaink, történészeink, nyelvészeink és politológusaink felméréseket arról, hogy hogyan maradhatunk meg ezeréves területeinken. Tehát hagyjuk már abba a bűnbakkeresést, mert a bűnösök mi magunk vagyunk! Ha elkezdünk beszélni a hogyanról, ahhoz már illik hozzáadni a módokat is. Az asszimiláció és a reszlovakizációs folyamatok útvesztőjében előbb-utóbb odaveszünk. Mást se hallok a magyarnyelvű médiában, hogy milyen jó nekünk, hisz az elmúlt nyolc év alatt kaptunk egy Selye János Egyetemet, meghát itt vannak a magyar közép- és alapiskoláink is. Kérdezem én, kik fognak azokba az iskolákba járni, majd úgy 10-20 év múlva, ha közben mindannyian asszimilálódunk, vagy a migráció áldozatává válunk? A Selye Egyetemből, majd Slota Egyetem lesz, mert ha sikerül a reszlovakizációs folyamatokat végigcsinálniuk, meg is érdemli ezt az elnevezést, természetesen szlovák szemszögből nézve. A felvidéki magyar értelmiségiek - nem tudom, hogy mi okból - nem hajlandóak az autonómiajuss- témában vitát indítani a többségi nemzettel, a szlováksággal. Valójában sejtem az okokat, de számomra a zsebekben kinyíló bicskás magyarázatok valahogyan nagyon megalkuvónak és ribilliósnak tűnnek. Hogy ez ne így legyen, elsősorban a felvidéki magyar értelmiséginek kéne kezdeményeznie. A megalkuvó és a félrebeszélés politizálását egy hatásosabbal kéne felváltani, mégpedig úgy, hogy magunkévá kell tennünk azt a lehetőséget, hogy jogunk van az autonómiákra és az autonómiatörekvéseink felvállalására. Elsődlegesen is magát az autonómia fogalmát kell rehabilitálni olymódon, hogy az egy végállomás az önrendelkezés útvonalán, nem pedig a revizionizmus első megállóhelye. Tehát folyamatosan hangoztatni, hogy jogunk van rá, és beszélni kell róla nyíltan és nagy bátorsággal. Másodsorban azt, amit elrontottunk, amit hirdettünk, tehát, hogy nincs szükségünk az autonómiára, nincs értelme elkezdeni, mert a többségi nemzet azt úgysem adja meg, nos, ezt a kimagyarázkodós hozzáállást meg kell változtatni. Ki kell menni az emberek közé, és el kell nekik magyarázni, hogy az autonómia igenis kell nekünk, anyanyelvünk, megmaradásunk végett. A többségi nemzetnek pedig el kell mondani, hogy az autonómia megadása egy problémamegelőző megoldás, a kisebbség és a többségi nép közötti konfliktus megelőzésére. Ez lehet a vitaalap és elsődlegesen erről kell beszélni. Kung-fu-ce bölcsessége jut az eszembe: Ha erőd kevés, akkor félúton kidőlsz, de ne feküdj le, már az út elején. Aznélkül, hogy próbálkoznánk, inkább lefeküdtünk, vagyis az okokat keressük, mit miért nem lehet megtenni. A múltat hagyjuk meg a történelemnek, mi pedig inkább egy értelmes döntéssel bátran vállaljuk fel a felvidéki magyar nép autonómiatörekvéseit, aminek a megvalósíthatósága csupán a területen élők többségének az akaratán fog múlni. Tegyük mindezt katalán módon, egy célért, egységben, s ami a legfontosabb, a békés autonómiaharc egy kézzelfogható asszimilációellenes tevékenység. Gašparovič Elnök Úr szerint nem létezik ok az autonómiák megadására. Tessék, itt a bizonyíték és az ok, hogy miért kell nekünk az autonómia. A Felvidéki Magyar Nép az ezeréves életterének a felét veszítette el alig 100 év alatt, ahol a szlovákság sohasem volt őshonos nép. Ez szerintem egy nyomós érv és ok a békés autonómiatörekvések elindítására, a területi és a perszonális autonómiák megadására, ami az EÚ-ban egy jól bevált problémamegelőző jogi megoldás a kisebbségek részére. Megragadom a lehetőséget és innen is szeretném felszólítani a felvidéki magyar értelmiségieket, hogy felesleges magyarázkodás és kibúvók helyett bátran vállalják fel a felvidéki magyar nép megmaradásának érdekében az autonómiatörekvéseket. Vegyünk példát azokról akik már írnak az autonómiáról. Ők ugyan sokan vannak, de az egységes fellépés hiányában hanguk elvész a tömegben. Létre kell hozni a Felvidéki Népek Autonómiatanácsát, ahonnan koordinálni lehetne a Felvidék békés autonómiatörekvéseit. Szerintünk az autonómia megadása nélkül a felvidéki magyarság 20-30 év múlva márcsak szórványnépként marad jelen ebben a térségben, s akkor az autonómiát kikövetelni és azt megadni már nem lesz kinek. Az autonómia megadása nem szimpátia kérdése, hanem arra egyszerűen jogunk van. Kulturális örökségként a megalakuló autonómiaterületeken a magyar nyelvnek is hivatalos nyelvvé kell válnia! A plurális gondolkodásmód, hogy itt van még egy nép, a Felvidéki Magyar Nép, nem ellentétes és nem is veszélyes a szlovákságra nézve, hisz az alkotmány is ezzel a bekezdéssel kezdődik “Mi a szlovák nép ...”. Hogy a Felvidéki Magyar Nép jelenleg asszimilálódik, ez tény. A kérdés most már csak az, sikerül-e még időben megállítani ezt a folyamatot az autonómiatörekvések segítségével? Ha nem próbálkozunk, az eredménnyel sohasem leszünk tisztában. Mi indíthatja el az autonómiatörekvések megállíthatatlan folyamát? A nép respektuma a tudás erejével, és őslakosi gondolkodásmód cselekedeteinkhez. Tudásunk az eszközünk, a szív pedig legyen cselekedeteink motorja! B.J.

Nem vagyok fasiszta, se barbár törzsek leszármazot Nem vagyok fasiszta, se barbár törzsek leszármazottja. 2006.12.28 Csupán egy megalázott felvidéki magyar vagyok, akit a szlovákiai szlovák nyelvű újságok fórumaiban rendszeresen fasiszta disznónak, revizionistának és írástudatlan barbár mongol törzsek leszármazottjának titulálnak alkotmánysértő módon. Részben ez a hivatalos verzió is. Hol is vagyunk? Mongóliában, vagy netalántán Sri Lankán, az afganisztáni hegyekben, vagy talán a szomáliai hadurak csetepatéinak a részesei vagyunk? Nem, Szlovákiában az Európai Unióban történik mindez, háborús bűnösök vagyunk, megbélyegzettek és a volt kitelepítettek, vagy kitelepítésre szántak utódai. Valaki feltehetné a kérdést, miről is írogatok? Hisz vannak iskoláink, jogaink, bárhová kiutazhatunk, igen ez mind igaz. De vajon ez mind elég is? Nekem nem. Azt mondják, az EU-ban vagyunk, a szabad emberek családjában. Hát ez lenne az a nagy szabadság? A saját nyelvünk használatáért, saját közösségeinkben, ezeréves szülőföldünkön büntetni akarnak minket a magyar nyelv használatáért, egy olyan nemzeti nacionalizmusi elveket és jogokat tartalmazó törvényre hivatkozva, ami egy EU-s állam hivatalos törvénykezéséből már réges-régen ki kellett volna kerülnie. Hát igen, ha a Beneš-dekrétumok még napjainkban is érvényben lehetnek, akkor egy aprócska nyelvtörvény kisebbségellenes paragrafusait már senki sem fogja ostorozni, ha az a kisebbség - félelemben tartva és meghunyászkodásra ítéltetve - csendben marad, vagy ráadásul ő maga - megcsámporodva -, az ez ellen tenniakaró sajátjait támadja. Hol van a hazánk? Hol érezzük magunkat jól? Honnan nem akarnak minket a Dunába, legjobb esetben a másik partra be-, vagy elzavarni? Naponta tesszük fel ezeket a kérdéseket, s naponta nem kapunk rá választ. A magunknak címzett kérdésekre a választ csakis mi ismerjük. Itt a hazánk, ahol édesanyánk megszült, itt érezzük magunkat otthon, ahol a szüleink felneveltek, és itt akarjuk mi is gyermekeinket felnevelni: magyarnak, szabad embernek és nem pedig háborús bűnösként, beneši csillaggal a karunkon, szívünkben. Azt mondják az EU-ban vagyunk, ez lenne a szabadság csillaga. Ebből a csillagból nem kérünk, mi csak az igazságosságot, a Beneši-dekrétumok eltörlését, a területi és a perszonális autonómiát, jussunkat szeretnénk, a talajt a lábunk alatt érezve, hogy ezeréves szülőföldünkön senki, de senki ne akarjon minket dölyfös módon állandóan kioktatni, becsapva szecskává asszimilálni, maradékját becirmolva elzavarni. Hisz az EU-ban vagyunk, nincsenek határok, de ha mégis, a nacionalizmusi határokon belül akarunk élni. Erre ők azt mondják, azt csak reszlovákként tehetjük meg, csámborogva, kölcsönszívvel. Hát ezt lenne az Európiai Unió?! B.J.

MKP-és tolkshow komáromi módra MKP-és tolkshow komáromi módra Ami manapság Komáromban zajlik, az a hazugság és a képmutatás csontszáraz egyvelege. A hatalomba törekvők igazságai, hősies cselekedetei, dunnavastagságú hazugságaival tálalva butítják a komáromi polgárok információéhínségét. Korunk filozófusa által alkotott szállóige mondatja belőlem: “Csak azok látják meg a világot a maga valóságában, akiknek a szemét tisztára mosták a könnyek.” A komáromi polgár szeme kristyályvíz-tiszta, ezért ők látják és hallani vélik a valós igazság szavát. Figaró után kiáltanak, eret kéne vágni a politikusainkon. Többségük az MKP szineiben tündökölve vakpali vakpali mindent lát, mindent tud elv szerint csörtet a hatalomba a korlátlan lehetőségek bársonyos fotelkájába, hogy majd többségük csorvas himpellér módjára meglopjon és becsapjon minket. “Mindenki, aki néz, de nem lát, vak; Mindenki aki lát, de hallgat, duplán vak; csak azok látók, akik másoknak fényt visznek.” Te komáromi melyik vagy, hallgatsz, mert bátortalanságod duplavakságba kényszerít, vagy már látod a fényt, ami neked is és családodnak is elhozza a megváltás igazszavát. Kezed, s akaratod gondjait politikusaink korrupt cselekedetei béklyóba zárják, de lelkiismereted igazsága a hazugságok felett győzedelmeskedhet, csak annyit tegyél a jóért, hogy a suttogásod messzebb halljék, a rossz kiabálásánál. Az MKP fennköltsége szennytől, erkölcsi zülléstől és a hatalom mérgétől visszhangzik, ezt halljuk mi is komáromiak, de mégis inkább a betyárt akarjuk pandúrnak. Ellazsnakolni kéne őket, nem pedig a hatalomba segíteni. B.J.

A felvidéki magyar értelmiségiek gyávák, megalkuvó A felvidéki magyar értelmiségiek gyávák, megalkuvók és össze-vissza hazudoznak, tisztelet a kivételnek a többségnek, de ők még csendben vannak. Kemény szavak, igen azok, de sajnos egyben a valós igazságot tükrözik. Az MKP aki kikiáltotta önmagát, a felvidéki magyar nép egyedüli jogos képviselőjének mégcsak hallani sem akar másfajta véleményt, vagy nézetet, mint az önmaga általt kitalált egyedüli megoldást. Mik ezek a megoldások? Egyáltalán létezik-e valamiféle megoldás, szerintem nem. Sok a szöveg, kevés a cselekedet. Konkrétabban, valójában mit is akar az MKP, mit is csinál, egyáltalán akar és csinál-e valamit? Kormányba kerülésekor elárulta a felvidéki magyar nép legfontosabb érdekeit az autonómiára való jogot és a Benes-dekrétumok felülvizsgálási lehetőségét. Az egyikben a magyarságunk és az anyanyelvünk megmaradását garantáló területi autonómiajogot adta fel, a másik esetben, hogy a mai napig érvényben lévő benesi dekrétumokban meglévő kollektív bűnösségi elvet nem igyekszik annulláltatni. Volt szerencsém elbeszélgetni nagyon sok felvidéki értelmiségivel a felvidéki magyarság gondjairól és lehetőségeiről. Rengeteg ötlet, nagyon sok értelmes javaslat hangzott el, de amikor feltettem azt a kérdés, hogy ezeknek az ötleteknek és javaslatoknak a megvalósításáért hajlandóak-e áldozatot is hozni és békés eszközökkel ezekért a jogokért felszólalni, harcolni, itt már mindenkinek elakadt a hangja, a kényelem, a pénz és a hatalommegosztás jelenlegi formái a többségi néppel nagyobb úr, mint a felvidéki magyar nép érdekei. Hát igen, a jogok kiharcolása az konfliktusos helyzetekkel jár és őszinteséget kíván meg, ennek a velejárója, már a bátorság, akarat és áldozatkészség is. A következő országos parlamenti választások 2010-ben lesznek, akkora az MKP funkciókba bebetonozott politikai elitje már 20 éve lesz hatalmon. Erre a fegyvertényre, csak Castro, Brezsnyev és Husák elvtársak voltak képesek. Ezt akarjuk? Ez jó nekünk? Egy párt, egy vélemény. Ez nem demokrácia, ezt diktatúrának hívják. 40 évig a proletárok dikturájának, most pedig a kapzsi felvidéki magyar inteligenciájának a diktatúrája kényszeríti a magyarságot csöndre, az önös érdekeivel való ellentétes vélemény elfogadására. Mi a megoldás? Létre kell hozni egy új felvidéki pártot, amely bátran felvállalja a magyarság és az összes itt élő nép és nemzetiség közös érdekeit. Az eddig, hozzánk beérkezett emailok és telefonüzenetekből egyértelműleg kirajzolódik ez az igény. Így rá lehetne kényszeríteni az MKP tagságát is, hogy a begyepesedett gondolkodású politikusait leváltsa, fiatal, agilis, tennivágyókra. A két párt egészséges konkurenciaharcban képviselheti a felvidéki magyarság érdekeit és a felvidéki magyar népnek a demokrácia szabályai szerint a választások időszakában alternatívát nyújt, hogy arra adja szavazatát aki ő szerinte jobban képviseli az érdekeit, ma sajnos ez nem adatatik meg. Egyből egy az nem választék, az egy elavult tehetetlen kármentőfal a kommunizmus örökségeként.B.J.

Hogyan és milyen autonómia legyen Hogyan és milyen autonómia legyen 1. Hogyan az autonómiát kikövetelni. Az autonómia kikövetelesének, vagy a kiharcolásának több formája, módja létezik. A legegyszerűbb jogi értelemben vett megoldás az lenne, ha a többségi nép az egyszerűen, mint “ius cogens” jussot megadná. Sajnos, hacsak az Európában létrejött autonómiákat tanulmányozzuk rájövünk egy érdekes momentumra, hogy azt csak úgy alapon semmilyen nemzetállam, vagy magát demokratikus államnak nevező ország kisebbségének nem adta meg. Mindig adok-kapok, vagyis a természet szabályai szerint jöttek létre. A kisebbség kérte, majd követelte, legutoljára pedig elkezdett ilyen, vagy olyan eszközök felhasználásával harcolni az autonómia megadásáért. Erre ékes bizonyítékok, a dél-tiroli, a korzikai, a baszk a katalán autonómia is, de legvalósághűebb minderre az ami manapság Koszovóban zajlik. Most akkor mi a teendő? Két utat választhatunk, az egyik a teljes asszimiláció felé vezet elfogadva a többségi nép nemzetállami szerepét. A másik a békés autonómiatörekvés, majd az autonómiaharc, amelynek szabályait, szintjét a nemzeti államot létrehozó nép diktálja és az ő törvényei szerint, adok-kapok elvből kiindulva révbe juthatunk, az autonómiák megadásának az útján jó lobbizással és hathatós EÚ-s segítséggel. Ahhoz, hogy erre szintre eljuthassunk, békés propagandahadjáratot kell folytatni. El kell magyarázni a felvidéki magyar népnek, a többi kisebbségnek és a nemzetállamot alkotó szlovákságnak is, hogy ez az egyiknek létkérdés, az anyanyelve és kultúrája megmaradása végett, a másiknak pedig, hogy nem irányul ő ellene, a szlovákság jogai és élettere ugyanazon a szinten megmarad. A fentiekből egyértelműleg kirajzolódik egy kétfrontos agitációsút, győzködés, a magyarságot, hogy békés eszközökkel, nem félve, hanem határozott módon kűzdjön a jogaiért az asszimiláció ellen, megmaradása végett, a szlovákságot pedig, hogy nem ellene, hanem vele együtt kűzdünk egy szebb Dél-Szlovákiáért, Felvidékért, ahol mindenkinek egyforma joga és kötelessége van, nemzeti, népi hovatartozás nélkül. 2. Milyen autonómia legyen? Az autonómiáknak nagyon sok változatát ismerjük, a felvidéki magyar nép területi széttagolságából egyenes ágon lekövetkeztethetjük, hogy több alternatívájú megoldásban kell gondolkodnunk. A felvidéki magyarság Pozsonytól Királyhelmecig egy 450 km hosszú keskeny határmenti sávban található meg, 5-30 km mélységben és ezen a területen is csak 50-50 %-os a magyar és szlovákság arányai. A komáromi és a dunaszerdahelyi járásokat leszámítva mindenütt a felvidéki magyarok kisebbségben vannak. Mi a megoldás? Egy egységes területi autonómiában gondolkodni teljesen felesleges, mert megvalósíthatatlan. Vannak olyan területek a nyugati, a középső és a keleti dél-szlovákiai határvidéken ahol létrelehetne hozni a területi autonómiákat (lásd. Térkép). Ott ahol a magyarság arányiban már nem éri el az 50% a perszonális autonómia lehetne a megoldás a kulturális és közösségi életben felhalmozódott problémák megoldására. Székely István megfogalmazásában a területi autonómia olyan jogosítványok rendszere, mely egy adott területi egységhez csatolva biztosítja a terület polgárainak néhány, számukra kiemelt kérdésben történő döntési jogát. A kisebbségnek nagyobb befolyása van az illető területre vonatkozó gazdasági, politikai és kulturális döntéshozatalban. Amint megnevezése is tükrözi, a területi autonómia esetében egy adott, kisebbség által lakott terület különleges jogállással van felruházva, azaz egy földrajzi értelemben behatárolt területen élő kisebbség élvez bizonyos jogokat. A különleges jogállást az alkotmány, törvény vagy statútum biztosíthatja. Az autonóm terület behatárolása történhet az állam általános adminisztratív struktúráján belül. Ennek megfelelően a területi autonómia alanyaivá válhatnak egyes helyhatósági entitások (például a Moldáviai Gagauz területi autonómia), régiók illetve provinciák (például Dél-Tirol), vagy egy föderális berendezkedés területi alkotóelemei. Így a területi autonómia intézményén belül megkülönböztethetjük a helyi területi autonómiát, amellyel egy kis térségben élő kisebbség ön-adminisztrálása valósul meg. Esetében, az adott kisebbség helyi többsége révén, a helyi önkormányzat egybeesik a közigazgatási autonómiával. A területi autonómia megteremtését illeti, minden helyzet más-más kivitelezést igényel. Vannak azonban létfontosságú elemei ennek a fajta önigazgatásnak. A különleges státus általában a következőket foglalja magába: (1) az autonóm hatáskörök definícióját; (2) az illető területen használatos nyelv(ek) státusát; (3) a helyi többség oktatási és kulturális szükségleteit kiszolgáló intézményhálózat működési elveit; (4) az önkormányzat törvényhozási, adminisztratív és politikai struktúráit; (5) a pénzügyi autonómia kereteit; (6) a felügyelet nemzetközi (két- vagy többoldalú) mechanizmusát; (7) a pozitív diszkrimináció intézkedéseit azokra az állampolgárokra nézvést, akik az országos többségi kultúra tagjaiként helyi kisebbséget alkotnak. A területi autonómia esetében az autonómia-jogok alanya az adott területi közösség, ennek önkormányzati jogosítványait egy közjogi testület, reprezentatív szerv gyakorolja, melynek feladatköre a fontos döntések meghozatala valamint ezek végrehajtásának ellenőrzése. A központi kormány valamint az autonóm entitás közötti hatáskörök elosztásának függvényében a kisebbségnek a korlátozottól a magas szintű befolyásig terjedhetnek a kompetenciái az őt érintő politikai, gazdasági és kulturális ügyeket illetően. A személyi elvű autonómia lényegét Heintze a következőképpen összegezi: a személyi elvű autonómia az adott államon belül egy meghatározott csoport tagjaira vonatkozik, tekintet nélkül a csoport tagjainak tartózkodási helyére, és azt a jogot tartalmazza, hogy a kisebbségi csoport saját vallási, nyelvi és kulturális karakterének megőrzésére és fejlesztésére az önmaga által - a központi hatalom beavatkozása nélkül - alkotott intézményekkel él. A személyi elvű autonómia az önkormányzás olyan formájaként definiálható, mely biztosítja egy adott, intézményi struktúrákkal rendelkező csoport számára különféle jogok és hatalmi jogosítványok gyakorlását. A perszonális autonómia alapjául szolgáló személyi elv eredete egy régi, már a germán szokásjogból is ismert elvre, a jog személyhez kötöttségére vezethető vissza. Az autonómia jogának gyakorlása nem egy adott területhez, hanem az etnikai hovatartozáshoz kötődik, lakhelytől függetlenül, tehát nem a területi és közösségi hovatartozás egységén alapul. A személyi elvű autonómia esetében mind a közjog, mind a magánjog alapján megszerveződő autonómiáról beszélhetünk. A területi autonómiával ellentétben, a perszonális autonómia esetében nem feltétlenül szükséges egy közjogi testület felállítása. A személyi elvű autonómiához kapcsolódó jogosítványok a magánjog által létrehozott szervezetekre is ráruházhatóak (például egyesületekre), ezek közösségi funkciókat is elláthatnak. A perszonális autonómia ezen formáját magánjogi személyi autonómiának nevezzük. A fentiekből egyértelműleg lekövetkeztethetjük, hogy számunkra, a felvidéki magyar nép számára a területi és a perszonális autonómiák keveréke lenne a legelfogadhatóbb megoldás. B.J. Felhasznált anyagok: Orbán Balázs, Mi az autonómia?