Ezeket a rendszereket Európában már jó ideje „régióknak” nevezzük, amelyek elismerten különböző politikai és funkcionális kapacitással bírnak, és feltételezik a megosztott kormányzást, amely a nagy múltú kontinens intézményi struktúrájában rendkívüli jelentőséggel bír. Nyilvánvaló, hogy az önkormányzatoknak ezeket a struktúráit figyelembe kell venni, ha célunk egy kiegyensúlyozott Európa, amely politikailag szilárd és egységes, nemcsak ahogyan kívánatos, hanem talán nélkülözhetetlen. Ezt a valóságot tagadni – végzetes lenne.

Régiók

Az államok egymástól különböznek, nemcsak intézményi formájuk tekintetében, de súlyukban is. Tudjuk, hogy léteznek közösségek, népek, nemzetek állam nélkül, de léteznek egyes tagállamok területén olyan régiók, amelyek identitása, politikai és gazdasági egysége magas szinten áll. Ezeket a régiókat sok esetben különbözőképpen kezelik az alkotmányokban és a törvényekben, olyan helyzeteket is teremtve, hogy felmerül a kérdés: hogyan is lehet felépíteni jogilag és politikailag a jövő Európáját, amelynek rendszere igazságos és racionális, amely ki tudja elégíteni minden állampolgára igényeit, következésképpen azokéit is, akik egy konkrét közösséghez tartozónak érzik magukat egy plurális államon belül.

A régiók szerepe az új Európában kétségkívül az egyik legnagyobb kérdés, amelyet meg kell oldani a következő évek folyamán. És nemcsak azért, mert a régiók beillesztése az új európai hajó bordázatába pozitívum, még azzal a teherrel is, amit legitimációjuk, demokratizálásuk és megerősítésük jelent az európai projekt érdekében, hanem azért is, mert így kerülhetjük el egy olyan Európa problémáját, amelyben a régiókat nem ismerik el, és nem érzik azt, hogy valóban részesei az európai politikai folyamatoknak. A régiók alábecsülése vagy kizárása érzelmi elszakadást vonna maga után, ami hosszú távon végzetes lenne az európai projekt számára.  Európát nem lehet úgy felépíteni, hogy állampolgárainak egy nagyon fontos része ne azonosuljon a közös projekttel. Nem szabad elfelejteni, hogy Európában sok régió állampolgárai politikai akaratát képviseli, és ezek az emberek az identitással azonosulnak. Egy területhez, egy kultúrához, egy nemzeti valósághoz való tartozásuk igen erős, olyannyira, hogy állampolgárai csak olyan mértékben akarnak európaiak lenni, amilyen mértékben Európa elismeri identitásukat. Egy uniformizált, személytelen Európa, amely szembeszáll az identitásuk elismerésével és a szubszidiaritás elvével, nem érdekli őket. Ezért ez a történelmi pillanat arra figyelmeztet, hogy gondolkodjunk el azon komolyan és minden előítélet nélkül, milyen helyet kell elfoglalniuk a régióknak az európai intézményi szerkezetben.

A dolgok ezen állapotában, azt hiszem fontos rámutatni néhány evidenciára. Az első kétségkívül az, hogy vannak ilyen államok és olyan államok. Kis államok, amelyek sokkal szerényebb méretűek, mint a nagy európai régiók. De államok, és dacára kicsinységüknek, elismerik őket, sőt kiemelt módon vehetnek részt az EU és az Európa Tanács döntéshozatali folyamataiban. Ezek a földrajzi, emberi, lakossági dimenzióikat tekintve valóban szerény méretű államok közvetlenül részt vehetnek az európai ügyekben, és vannak olyan régiók, amelyek ezeknél sokkal nagyobb politikai hatalommal, területi kiterjedéssel és lakosságszámmal rendelkeznek, fordítottan arányos hozzájárulással a közösségi GDP-hez, mégis fényévekre vannak az említett kisállamok unión belüli lehetőségeitől, sokszor elképesztő elbánásban részesülnek: másodlagos szerepük van és sokkal kisebb jelentőségűként kezelik őket, mint amilyenek a valóságban. Ha nem találunk megoldást arra, hogy ezt a politikai paradoxont újra kiegyensúlyozzuk (politikailag privilegizált kisállamok és háttérbe szorított nagy régiók), és ha továbbra is az állam az egyetlen közösségi forma, amelyet a közösségi politikai struktúra építőelemeként használunk, ez az üzenet, az erős identitással és politikai ambícióval rendelkező régiók számára nem összekovácsoló, egyenlő bánásmódot biztosító, politikailag hatékony tervezet üzenete lesz, hanem ellenkezőleg. Anélkül, hogy bárkinek ez lenne a szándéka, mégis, ha azt tapasztalják, hogy nem élhetnek intézményes lehetőségekkel a nagy régiók, arra késztetik őket, hogy más dolgokat követeljenek.

Másrészt vannak központosított és szövetségi állammodellek.  Az bizonyos, hogy több van azokból, amelyek összetett szerkezetűek. Beszélhetünk teljes szövetségi rendszerről, vagy autonómiák rendszeréről, vagy különleges statútumokéról (Németország, Ausztria, Belgium, Spanyolország, Olaszország, Portugália, Egyesült Királyság, Finnország, Oroszország, Jugoszlávia, Ukrajna, többek között, sőt még Franciaország is Korzika statútumával.) Az is bizonyos, hogy a regionális politika képe is nagyon különböző, ezt akkor érzékelhetjük igazán, ha egyes államok szerkezetét összevetjük a többivel. De ezt az árnyalást még nehezebbé teszi az, hogy ezen államok kormányai egyetértésre jussanak az egyes régiók Európában betöltött szerepéről. Általában ez függ az egyes államok történelmi hagyományaitól, a jelenlegi kompetenciák helyzetétől, sőt a mindenkori kormány ideológiájától és politikai programjától, amely kedvez vagy sem a régiók létének. Valójában egyik kormány sem változtathatja meg a belső alkotmányos berendezkedését, és arra sem kényszeríti őket semmi, hogy a saját modelljüket exportálják az európai intézményi rendszerbe.

Egy másik elem, amelyre figyelni kell – ami ugyancsak nehezíti a megoldást –, hogy igen nagy különbségek vannak régiók és régiók között. A régiók strukturális egyformasága, ahogyan azt kezelni szerették volna némelyik európai regionális intézményben, merő fikció. Vannak régiók, amelyek többek egy egyszerű régiónál: valójában országok, népek, nemzetiségek, állam nélküli nemzetek, vagy fontos nemzeti kisebbségek, akár közvetlen kapcsolatban létező nemzetállamaikkal, amelyek nagyon különböző okok miatt nem váltak állammá a megfelelő történelmi pillanatban, és ma a tagállamok részét képezik teljes identitástudatukkal és politikai erejükkel. Néha, mint ismeretes, olyan területekről van szó, amelyeknek saját kultúrájuk és nyelvük van, amely különbözik a többségi államétól. Olyan esetekben, mint például a spanyol is, vagy az olasz, a brit, a különbözőségüket elismerik széles önkormányzattal és önkormányzati struktúrával és jogalkotási jogosítvánnyal. Ezeket a régiókat/nemzeteket nem lehet összehasonlítani más, kevésbé átpolitizált európai régiókkal, amelyeknél inkább az adminisztratív és igazgatási jelleg a fontos, és amelyeknek arra van szükségük, hogy az állam működése decentralizált legyen, vagy a közösségi regionális alapok elosztását tartják szem előtt. A régiók egyik vagy másik típusa közötti különbség arra int, hogy kerüljük az olyan típusú régiófogalmat, amely nem tesz különbséget, és nem árnyal. Talán még ennél is rosszabb, ha egységesen kezelik a regionális politikát a városok és a helyi önkormányzatok igényével, ahogy azt az utóbbi évtizedekben tették.

Ne feledjük, hogy az a hatalmi szint, amely a leggyakrabban végrehajtja az Európai Unió vagy az Európa Tanács döntéseit, az maga a régió, ugyanis kötelező tiszteletben tartani minden állam belső hatalommegosztását. Ebben az értelemben joggal állítják, hogy sok régió az elsődleges felelős az európai jog létrejöttéért és végrehajtásáért. Valóban így van, hisz vannak olyan régiók, amelyek széles politikai és jogalkotási felelősséggel rendelkeznek, s ezeknek szisztematikusan (és sokszor közvetlenül) kell megvalósítaniuk az említett politikát. Ebből egyértelműen következik, hogy ezek a régiók azok, amelyek végrehajtják az európai politikát, s közben kérik, hogy tényleges részvételhez és jelenléthez jussanak a döntéshozatali folyamatokban.

Az Európai Közösség első éveiben ez nem így volt. Csak egy ország volt valóban decentralizált a jogalkotás tekintetében: Németország. De azóta minden megváltozott. A régiók mint létező struktúrák óriási lépéseket tettek az elmúlt harminc évben. A spanyol példa nem az egyetlen; a változások Belgiumban, az olasz autonómiák, a brit devolúció, a különleges statútumok (még Franciaországban is), és bizonyos fokú decentralizáció az országok többségében. A kelet-európai országok, amelyek komoly történelmi hagyományokkal rendelkeznek az állami szint alatti önkormányzatok tekintetében, egy másik fontos összehasonlítási alapot kínálnak. Európa többé-kevésbé el merte vállalni a régiók létezését, és el kell ismerni, hogy komoly fejlődés történt a nyolcvanas évekhez képest.

Kétségtelen, hogy ez az egész folyamat, amely az autonómiák intézményesülését jelenti, nagyon nagy sikert jelent. Vegyük például Spanyolország esetét. A demokratikus rendszerváltás után létrejött 17 autonóm tartomány. Tevékenységük alapvetően fontos Spanyolország fejlődése szempontjából. A régiók gazdasági hozzájárulása nélkül nem lehetne megmagyarázni a jelenlegi fejlettségi és jóléti szintet Spanyolországban. Én katalán vagyok, és el kell mondanom önöknek, hogy valóságos jogaink vannak, megélhetjük saját nyelvi és kulturális identitásunkat, és az eddigi kormányaink rendkívül pozitív tevékenységet fejthettek ki Katalónia és Spanyolország egésze számára. Ma a spanyol parlamentben a katalán autonómia statútumának reformján dolgozunk. Javítani szeretnénk a statútumunkon, és tovább folytatni, a többi autonóm közösséggel együtt, az összetartozás nagy munkáját Katalónia, Spanyolország és Európa számára. Ahogyan azt az Európa Tanács megfogalmazta, az állami szint alatti valóságok elismerése a legjobb módja annak, hogy megtaláljuk a megoldást az etnikai, az identitás-, a nemzeti, a kulturális vagy a politikai konfliktusok feloldására Európában. Ezt bizonyítják az utóbbi évtizedek történései.

Ez az európai regionalizmus mélységesen Európa-párti, és – ritka kivételektől eltekintve – szerepét állami hovatartozásának megkérdőjelezése nélkül értelmezi. Úgy akarja megtalálni a helyét Európában, hogy közben hozzájáruljon az európai projekt megerősödéséhez és legitimálásához. Népképviseleti jellegét tekintve úgy jelenik meg, mint a politikai pluralizmus és az állampolgári jogok garanciája, azaz demokratikus többlet, ugyanakkor úgy is, mint az európai projekt támogatásának biztosítéka. Természetesen védelmezik a régiók szerepét, mivel ez jelenti identitásuk politikai kifejeződését, autonóm területük és állampolgáraik gazdasági-társadalmi fejlődésének eszközét. Azon túl, hogy azt kérik, haladjunk egy regionális modell felé, azt is kívánják, hogy kialakuljon egy európai regionális kultúra, amely lehetővé teszi, hogy a régiók valódi partnerekké váljanak az integrációs folyamatban. Törekvéseiket a következőkben lehet összefoglalni: létrehozni a feltételeit annak, hogy a régiók egyénileg vagy közvetlenül részt vehessenek a közösségi politikában a megfelelő területeken; részt venni az államon keresztül a politika kritériumainak megállapításában, a döntéshozatalban, valamint azok képviseletében és végül javasolják a régiók közös részvételét az európai intézményekben a szervezett regionalizmuson keresztül a Régiók Bizottságában, kifejezett megkülönböztetéssel az úgynevezett alkotmányos régiók számára. Hozzáteszem: mindig a legszigorúbban vett állami lojalitás keretein belül.

Annyi bizonyos, hogy a „regionális kérdés” nem járulékos probléma; alapvető kérdés, amely magára az európai projektre is kihat, és amelyet csak úgy lehet megoldani, ha nagyobb elismerést kapnak és a döntésekben nagyobb részvételt biztosítanak számukra.  Bárcsak képes lenne a jövendőbeli Európa ezt megérteni és tovább fejlődni ezen a területen. Máskülönben a rendezetlenség továbbra is fennmarad, és akár olyan konfliktusokhoz vezet, amelyek különben elkerülhetőek lennének. Hozzuk végre létre a valóságos Európát.

Lluis Maria de Puig
szenátor,
a spanyol delegáció elnöke,
az Európa Tanács
Szocialista Csoportjának
elnöke

(Elhangzott a Duna Televíziónak és az MTA-nak a kisebbségek önrendelkezéséről megtartott februári konferenciáján)