Orbán Balázs Mi az autonómia? Kiadja a: Magyar Ifjúsági Értekezlet és a Demokrata Magyar Ifjak Szövetsége (DMISZ) Felelős kiadók: Kovács Péter és Borboly Csaba Szerkesztette: Olti Ágoston Nyomda: Exodus Kft, Csíkszereda Készült 400 példányban, A5 méretben Ingyenes kiadvány. (Se distribuie gratuit.) ISBN: © - Semmilyen szerzői jog nincs fenntartva! Felhasználás esetén egyedül a forrás kiemelt megjelölését kérjük. Page 2 Orbán Balázs Mi az autonómia? Lektorálták: Bakk Miklós, dr. Bodó Barna Tartalom Bevezető Autonómia. Egy fogalom, mely a közép-kelet-európai rendszerváltá- sokat követően eltelt közel másfél évtized folyamán térségünk államaiban a kisebbségi jogkövetelések egyik sarkalatos pontjává vált. Ezen autonómia törekvések azonban nem új keletűek, Közép-Kelet-Európa a kisebbségi autonómia számos megvalósulási formájával találkozott már történelme során. A ’89 utáni időszakban térségünkben az autonómia kérdésköre a politikai diskurzus illetve nyilvánosság egyik meghatározó tényezőjévé vált. Míg kisebbségi oldalról gyakran mitizálják, a többségi politikai elit tagjai szinte kivétel nélkül diabolizálják a kisebbségi autonómiát, szeparációt, szegregációt látva megtestesülni általa. Az autonómiáról kezdeményezett, többség-kisebbség közötti nyitott, valós párbeszéd Európa ezen féltekének számos államban mindezidáig elmaradt. Mi tulajdonképpen az autonómia? Miként vázolható lényege a nem- zeti kisebbségek vonatkozásában? Ezen kérdések megválaszolására törek- szünk jelen munka keretében. Az autonómia fogalmának megvilágítását kö- vetően kitérünk arra, hogy miért igénylik a kisebbségek az autonómiát, majd részletesen bemutatjuk a kisebbségi autonómia egyes formáit. Írásunk má- sodik felében rövid betekintést nyújtunk az autonómia és nemzetközi jog viszonyába, ezt követően pedig néhány, a kisebbségi autonómiák kiépülé- sének folyamatában figyelmet érdemlő szempontot tekintünk át, melyek megalapozhatják ezen kisebbségvédelmi intézményrendszer sikeres működését. Reméljük, hogy jelen rövid áttekintő megfelelő támpontot nyújt a kisebbségi autonómia kérdéskörében való eligazodáshoz. Az autonómia fogalma Az autonómia szó etimológiai szempontból a görög „autos” (ön) és „nomos” (törvény) szavakból tevődik össze, és önálló döntés, saját törvény- kezést, önállóságot, függetlenséget jelent. Napjaink Európájában többféle autonómiáról beszélünk a kisebbségek vonatkozásában, így az etnikai, helyi, területi, pénzügyi, közigazgatási autonómiáról. Az autonómia fogalmá- val kapcsolatosan felmerülő problémák között meghatározó jelentőségű, hogy nem rendelkezik egy pontos definícióval. Meghatározása nehézségek- be ütközik, ugyanis több más fogalommal interferál, így a szuverenitással, a kollektív jogokkal, az önrendelkezéssel, a nemzeti kisebbséggel, melyek nem teljesen világosan körülhatárolt fogalmak, definiálásuk körül számos vita folyik. Bár számos állam alkotmánya valamint törvényei kitérnek az autonómiára, a nemzetközi jogban a mai napig nem nyert meghatározást. Ennek ellenére az autonómia fogalma, mint döntési és adminisztratív jog- körök egy meghatározott csoportra történő átruházása, e csoportok fennma- radása és kulturális reprodukciója érdekében, régi hagyományokkal rendel- kezik az európai politikai és jogi kultúrában. Az autonómia nem szükségszerűen kapcsolódik a nemzeti és etnikai kisebbségek kérdésköréhez. A kisebbségekre jellemző autonómiaformáktól meg kell különböztetnünk a helyi közigazgatási autonómiát, a helyi önkor- mányzatot, vagy egyszerűen a közigazgatási autonómiát. A közigazgatási autonómia feltételezi a szervezkedési (a helyi közigazgatási szervek tagjai- nak szabad megválasztása), funkcionális (a helyi szervek kompetenciája minden, a helyi közösséget érintő ügyre kiterjed) valamint gazdasági sza- badság megvalósulását. Autonómia alatt általánosan véve a helyi autonó- miát értjük, mely egy demokratikus jogállam esetében egyrészt az állami hatalom decentralizációját jelenti, másrészt a központi hatalom bizonyos részeinek átruházását a helyi közigazgatási egységekre olyan feladatok megoldására, melyek helyi jellegűek és helyileg rendezhetőek a legmegfele- lőbben. Ennek értelmében az autonómia szoros kapcsolatban áll a szubszi- diaritás fogalmával, miszerint a jogosítványokat a lehető legközelebbi szintre kell levinni ahhoz a közösséghez, amelyekre a döntések vonatkoznak. Való- jában, az autonómia „klasszikus” formája eltérő kontextusokban jelenik meg, mint amilyen a városok és falvak helyi autonómiája, vagy a különböző testü- leti autonómiák, mint például az egyetemi autonómia. A kisebbségi jogok vonatkozásában az autonómia intézménye egyike a lehetséges megoldásoknak, azoknak a jogi eszközöknek, melyek a ki- sebbségi csoportok fennmaradását és boldogulását hivatottak szolgálni. A kisebbségi autonómia sokkal szélesebb körû jogosítványokat feltételez, mint a fentiekben vázolt közigazgatási autonómia. Amennyiben a kisebbségi jogok különféle megnyilvánulási formáinak rangsorolását célozzuk meg az alapvető jogoktól az átfogó jogosítványok irányába, úgy a kisebbségi jogok hierarchiájának alsó szintjén a diszkriminá- ció tilalmának, valamint az egyenlőségnek az elve áll. A következő fokozat a különleges jogok kategóriája, azon jogoké, melyek a kisebbségi csoporthoz tartozó személy különbözőségét is figyelembe veszik. Ezen jogok biztosítá- sa egyéni vagy kollektív szinten történhet. Amennyiben ezen kisebbségi jo- gok az önkormányzás egy bizonyos szintjét biztosítják, az autonómia letéte- ményesévé válnak. Az autonómia a kisebbségi jogok hierarchiájának felső szintjén foglal helyet, és a kisebbség számára az állam keretében elérhető legmagasabb státust jelenti. A kisebbségi autonómia lényege az önkor- mányzás, általában kulturális, gazdasági valamint társadalmi ügyekre terjed ki, ugyanakkor egyes esetekben korlátozott nemzetközi jogosítványokat is magába foglalhat. Ha egy közösség saját ügyeiben autonóm módon kíván eljárni, ezen ügyek intézése céljából sajátos, közhatalmi jogosítványokkal ellátott intézményt, az autonóm közösség önkormányzatát hozza létre. A kö- zösség voltaképpen önkormányzata révén válik autonómmá, illetve az ön- kormányzat megléte minimális elvárás, szükséges feltétele az autonómiának. Az egyes szerzők gyakran hasonló módon igyekeznek az autonómiát meghatározni. Kjell-Åke Nordquist definíciója nem csupán a kisebbségi csoportok területi autonómiájára alkalmazható: „az autonómia olyan terület, amely az önkormányzás egy magasabb fokával rendelkezik, mint bármely más, hozzá hasonlítható területe az államnak”. A kisebbségi csoportokat szolgáló autonómiát Ruth Lapidoth úgy határozza meg, mint “egy olyan intézményes keret, mely célja egy, az állam többségi lakosságától külön- böző, de egy adott régión belül többségben lévő csoport számára azon eszközök biztosítása, melyek által ki tudja fejezni saját identitását”. A Gerencsér-Juhász szerzőpáros tágabb megfogalmazásában az autonómia „olyan kisebbségvédelmi intézmény, amely az egyes államokban az autonó- miához tartozó (faji, etnikai) embercsoport, nyelvcsoport, vallási csoport, kul- turális csoport vagy terület érdekeit hivatott védeni”. Buza László meghatározása értelmében az autonómia olyan kisebbségi intézményrend- szer, mely „pozitív rendelkezésekkel biztosítja a speciális kisebbségi érdekek érvényesülését azáltal, hogy az államhatalom legalábbis bizonyos ügyeket illetőleg a kisebbséghez tartozók felett elkülönítve, az ő intenciójuk szerint, esetleg az ő közreműködésükkel vagy éppen őáltaluk gyakoroltatik". Kovács Péter a következőképpen definiálja ezen jogi intézményt: „Autonómia az illető közösségnek valamilyen – az általa lakott terület egészéhez, esetleg egy részéhez kötődő, vagy pedig a közösséghez tartozó s az identitást felvállaló összes individuumot átfogó – érdekképviseleti és adott esetben akár bizonyos igazgatási jogosítványokkal bíró intézménykomplexumokkal történő felruházása." Asbjorn Eide az önkormányzatiságra a „self-government" és a „home rule" kifejezéseket használja, értve ezen a különböző autonómia megállapodásokat kisebbség és állam között, amelyeket a belső területi átrendezés speciális formájának tekint, mint ami „lehetővé teszi a kompakt módon települt kisebbségnek, hogy a tagjait érintő politikai, kulturális és gazdasági döntésekre nagyobb befolyást gyakoroljanak. Ez azonban nem anynyira azt jelenti, hogy az etnikai csoportok »saját« állami kormányokkal rendezzenek, hanem inkább azt, hogy a hatalmi intézmények és állami szolgáltatások kerüljenek közelebb hozzájuk.” H-J. Heintze értelmezésében pedig „az autonómia egy eltérő identitással rendelkező csoportnak bizonyos fokig terjedő önkormányzás biztosítását jelenti. Az autonómia a szubszidiaritás elvének kiteljesítése. (…) A nemzetközi jog szerint az autonómia jelentését egy megállapodásban lehetne összefoglalni, amelyben a kisebbség az állam bizonyos területén a saját helyi ügyeit intézheti az önkormányzás alapján, új állam létrehozatala nélkül.” Az autonómia lényegét megvilágítani kívánó, fentebb idézett definíci- ók jól tükrözik ezen megfogalmazások legfontosabb közös elemét: a hatalom- megosztást, mely révén a kisebbség megosztott vagy teljes körű döntéshozatali jogosítványokat kap az államtól saját ügyeinek irányítására. A kisebbségi autonómia ezen fontos jellemvonására hívja fel a figyelmet Lapidoth, amikor a hatalom megosztásának a következő szempontjait nevesíti: az állam központi hatóságainak fenntartott hatalom, az autonóm egységre átruházott hatalom, párhuzamosan gyakorolt hatalom valamint közösen gyakorolt hatalom. A fentiekkel összhangban, a kisebbségi autonómia megvalósulásáról a modern korban akkor beszélhetünk, amikor az állam közhatalmi jogosítvá- nyokat ruház át a kisebbség tagjai által demokratikus úton megválasztott szervezetekre. A kisebbségek autonómiája, az identitás megőrzésének cél- jából kiindulva, a következő jogok érvényesülését feltételezi, anélkül, hogy azonos lenne ezekkel: az anyanyelvhasználat joga a magánéletben, okta- tásban, az igazságszolgáltatásban és közigazgatásban; a saját oktatási rendszer kialakításának jogát; a köztisztségviselethez és közszolgáltatások- hoz való jogot; a hazához való jogot; a természeti kincsekkel való szabad rendelkezést és a helyi politikai képviselethez való jogot. A kisebbségi autonómia kapcsán gyakran felmerül az önrendelkezés, kollektív jogok, valamint szuverenitás kérdésköre. Bonyolult, összetett fogal- mak ezek, csak néhány vonatkozásukat tárgyaljuk itt. A mai nemzetközi jogi és politikai szakirodalomban, gyakran ellenté- tes politikai érdekektől és ideológiai értékektől befolyásoltan, sokféle nézet uralkodik az önrendelkezési jog lényegéről, formáiról, fokozatairól. Az önren- delkezés legelsősorban arra vonatkozik, hogy a népek szabadon dönthetnek politikai státusukról, ez tágabb értelemben magában foglalhatja a politikai rendszer szabad megválasztását, továbbá egy önálló állam létrehozásának jogát. Az önrendelkezési jog különböző, egymást kiegészítő vagy épp egy- másnak ellentmondó értelmezései egyformán jelen vannak a nemzetközi politikai gyakorlatban. A jogi szakirodalom nem zárja ki, hogy az önrendelke- zés jogát etnikai csoportok is gyakorolják. Egy, főként a nemzetiségek szemszögét képviselő nézet szerint az önrendelkezési jog értelmezési lehe- tőségei sorában foglal helyet a belső, etnopolitikai önrendelkezési jog, mely egy kisebbségben élő nemzetiségi csoport önkormányzati joga, hogy az adott állam keretében maga irányítsa ügyeit. Anélkül, hogy kitérnénk a foga- lom további jelentéstartalmának részletes elemzésére, elmondhatjuk: a belső önrendelkezés (internal self-determination) számos autonómiatörek- vés alapelvévé vált, mint az államon belüli politikai folyamatokban illetve döntéshozatalban való részvételhez való jog. Ez a saját politikai rendszernek és fejlődésnek az illető állam keretében történő szabad megválasztását jelenti. Ami az autonómia és kollektív jogok – mint egy adott csoportot megil- lető jogok, - viszonyát illeti, idézzük Kovács Péter idevágó gondolatát: „…a kollektív jogok jelenthetik az autonómia alapját, de egyáltalán nem biztos, hogy a kollektív kisebbségi jogok akár belső, akár nemzetközi jogi elismeré- se szükségképpeni logikai következményként vezetne az autonómia létesí- tésére. Autonómia ott is létezhet (és létezik is), ahol kollektív jogokat nem, csak valaminemű kollektív megközelítést ismertek el. Sőt, éppen az az iga- zán figyelemre méltó, hogy autonómiát az emberi jogok kérdéskörétől elsza- kadva, egyszerű alkotmányjogi-közigazgatási megfontolások alapján is lehet létesíteni.” A szuverenitás és az autonómia kapcsolatát vizsgálva kijelenthetjük, hogy a szuverenitás klasszikus értelmezése — mely szerint az államiság legfőbb jellemzője a teljes és oszthatatlan államhatalom — az utóbbi időben fellazult. A fogalom relativitása a nemzetközi rendszer változásával nyilván- valóvá vált. Így a távolság az autonómia és a szuverenitás fogalmai között egyre csökkent. A szuverenitást ma több tényező korlátozza, és ezt a tényt a nemzetközi jog megerősíti. A globalizáció, az államok nemzetközi kötele- zettség-vállalásai, a hadviselés jogának szigorú korlátok közé szorítása, az emberi és kisebbségi jogok érvényesítése számos, az államnak a szuvereni- tásából levezetett abszolút jogát érvényteleníti. Ma már egyes államok alkot- mányai lehetővé teszik a szuverenitás korlátozását is, ha a nemzetközi együttműködés azt megkívánja. A különböző szintű autonómiakoncepciók, melyek a korlátozott (vagy belső) önrendelkezés fogalmán alapulhatnak, egyfelől nem veszélyeztetik az államok szuverenitását és területi integritá- sát, másfelől viszonylag kielégítő módon rendezik az érintett etnikai csopor- tok követeléseit. A hatalommegosztáson és az átruházott hatáskörökön ala- puló önkormányzatiság etnikai alapú megvalósítása nem korlátozza jobban egy állam szuverenitását, mint adott esetben ugyanezen állam területi közi- gazgatási egységeinek önkormányzatisága vagy az államban tevékenykedő egyházak intézményi autonómiája. Az autonómia révén megjelenő hatalom- megosztás esetén mind a központi szervek, mind az autonóm egység a szu- verenitás törvényes hordozói lehetnek anélkül, hogy az állam eltűnne vagy szétesne. Az autonómia fogalmához kapcsolódóan az alábbiakban még röviden kitérünk a kisebbségvédelem intézményesülése, illetve ennek keretében a kisebbségi autonómiák kiépülése esetében megnyilvánuló három megköze- lítésre. A nemzetközi valamint a belső jogban a kisebbségi autonómia létre- jötte három, egymástól eltérő megközelítést tükröz, ezek: (1) az emberi jogi perspektíva; (2) az önrendelkezés jogán alapuló megközelítés és (3) a szub- szidiaritás perspektívája. Az emberi jogi megközelítés, mely a legszélesebb körben elfogadott elv, a nemzeti, etnikai, nyelvi vagy vallási kisebbségek esetében az általánosan elismert emberi jogok keretében, azok részeként biztosítja a kisebbségi jogokat. Az önrendelkezés jogán alapuló megközelí- tés keretében kifejlesztett belső (vagy korlátozott) önrendelkezés elve (mely elv lényegét az előzőekben vázoltuk) képezi az autonómia kiépülésének második perspektíváját. A harmadik, a szubszidiaritás elvét követő megkö- zelítés a demokratikus keretek megteremtésének fontosságát hangsúlyozza a kisebbségvédelem vonatkozásában: egy működő demokráciában a helyi és regionális hatóságok széleskörű jogosítványokkal rendelkeznek a helyi vagy regionális szintű döntések meghozatalában. Az egyes, működő kisebb- ségi autonómia elrendeződések körében mindhárom megközelítés megtalálható. Miért törekednek a kisebbségek az autonómiára? Napjainkban, különösképpen Közép- és Kelet-Európában a nemzeti vagy etnikai kisebbségek közösségi jogainak biztosítása az egyik legtöbb politikai és jogi vitát kiváltó kérdés. A kisebbségek közösségi jellegének és közösségi jogainak elismerése a régió legtöbb országában a többségi társa- dalom és politikai elit számára politikailag elfogadhatatlan, az állam területi épségére és szuverenitásának sérthetetlenségére hivatkozva az ilyen jelle- gű követeléseket már gyakran megfogalmazásuk előtt igyekeznek kiiktatni a politikai napirend legitim témái közül. Ennek ellenére a kisebbségi csoportok identitásuk megőrzéséhez szükséges politikai szereplőkként való elismeré- se, továbbá a különböző szintű és rendszerű önkormányzati struktúrák felál- lítása a kisebbség és többség közötti feszültségek enyhítésére, a kisebbségi jogok szavatolására alkalmas eszköz lehet. Miért tekintik a nemzeti kisebbségek az autonómiát közösségi jogaik megfelelő biztosítékaként? A kérdés megválaszolásának kiindulópontjaként meg kell jegyeznünk, hogy a döntéshozatali folyamatok állampolgárok általi befolyásolása a demokratikus-pluralista politikai rendszereken belül központi kérdésként jelenik meg. A huszonegyedik század küszöbén az egyének politikai, szociális valamint kulturális jogai Európa demokratikus államaiban nagyrészt garantáltak és érvényesülnek, függetlenül nemzetállami vagy föderális berendezkedéstől. A kérdés sokkal bonyolultabb formában jelentkezik azokban az orszá- gokban, ahol egy vagy több, a többségi nemzettől különböző etnikai csoport él: nemzeti, nyelvi, vallási vagy etnikai kisebbségek. Európában megközelí- tőleg kétszer annyi nép él, mint ahány állam létezik. Az európai államok többsége nemzetállamként alakult meg annak ellenére, hogy etnikailag nem homogének, hanem gyakorlatilag többnemzetiségűek, és a nemzetiségek aránya a néhány százaléktól az 50%-ig (pl. Lettország) változik. Egy demok- ratikus rendszer önmagában nem nyújt automatikusan megoldást ezen ki- sebbségek problémáira. A demokrácia a többség döntésének a kisebbség általi elfogadását jelenti. Viszont a „győztes mindent visz” modell nem lehet a megfelelő paradigma a nemzeti kisebbségekkel rendelkező társadalmak számára. A nemzeti kisebbségek által önként elfogadott többségi döntés a közös sors erőteljes érzetét feltételezi, mely hiányozhat ott, ahol az állam szerkezete erőteljesen etnicizált, azon államokban, hol különböző, sok eset- ben nagy lélekszámú kisebbségi csoportok élnek. Ez utóbbi esetekben a konfrontáció nagy valószínűséggel az etnikai törésvonalak mentén jelent- kezik: az elmúlt évek eseményei is bizonyították, hogy a szembenálló felek számára elfogadható megoldás megtalálása egyre sürgetőbb feladat. Kiindulva a demokrácia alapelvéből, a mindenkori többség előnyben részesítettségéből, megállapíthatjuk, hogy a kisebbségvédelem érvényesü- lése érdekében széles körű, az emberi jogok és a demokratikus jogállami- ság keretei közötti, pozitívan megkülönböztető intézkedések meghozatalára van szükség, mely intézkedések célja nem többletjogok biztosítása, hanem az adott kisebbséghez tartozó személyeket megillető, a többségi lakossággal azonos jogok érvényesülésének szavatolása. Mindenekelőtt azt kell szem előtt tartani, hogy a nemzeti kisebbség és többség közötti formálisan egyenlő bánásmód önmagában nem elég arra, hogy feloldja a demokráciából és az emberi jogokból eredő diszkrimináció dilemmáját. Az emberi jogok és alapvető szabadságok gyakorlásakor a többség és a kisebbség két olyan kategória, amely különböző előfeltételek függvénye. Ezért a nemzeti kisebbségek pusztán formálisan egyenlő bánásmódja nem elégséges, ugyanis ha különböző helyzeteket hasonló módon kezelnek, az valószínűleg valós diszkriminációt eredményez. Szükség van tehát a jogok valódi egyenlőségére, ezért kell a kisebbségvédelemnek a demokratikus rendszer okozta hátrányokat kompenzálnia mind az egyéni, mind a csoportjogok szintjén. A kisebbségek tényleges képviselete az egyes döntéshozatali szinte- ken, az erős, kisebbségi képviseletet is magába foglaló önkormányzás, a speciális kisebbségi önkormányzat, vagy az állam intézményrendszerén belüli hatalommegosztás hozzájárulhat a demokratikus, többnemzetiségű államok hiányosságainak orvoslásához. A kisebbségi önkormányzat ebben a kontextusban az alapvető kisebbségi jogok biztosításától a tényleges auto- nómia kiépüléséig terjedhet. A kisebbségi önkormányzásra úgy kell tekin- teni, mint olyan intézményre, mely gyakorlati megoldást kínál bizonyos hely- zetekben, akkor, amikor a hagyományos konstrukciók nem nyújtanak meg- felelő probléma-rendezési kereteket. Az önkormányzás intézményi keretei rugalmasak, a társadalmi és jogi viszonyok széles skálájához igazíthatóak, így eltérő politikai kontextusok – föderalizmus, konszociáció, devolúció vagy decentralizáció − közepette is megteremthetik a kisebbségek számára jogaik gyakorlásának feltételeit. A kisebbségek jelentős része tehát azért igényli a kisebbségi autonó- mia valamely formáját, mivel ezáltal biztosítottnak látja, hogy nem születik akarata ellenére kedvezőtlen döntés. Az állam a kisebbségi identitás megóvását, fejlesztését kisebbségi autonómia nélkül is biztosíthatja, de a ki- sebbségek tapasztalata azt mutatja, hogy a nemzetállam a legjobb akarat mellett sem tud kellő figyelmet fordítani speciális érdekeikre. A különféle autonómia-elrendezések sok esetben egy kompromisszumot jelenthetnek az egyik fél követelései és a másik fél kezdeti álláspontja között. Az állam intéz- ményrendszeréhez kapcsolódva, az egyes autonómia-elrendezések előse- gítik a kisebbségek hatékony védelmét, megteremtve a megfelelő közjogi kereteket a kisebbségek részvételére az őket érintő döntések meghozatalában. Megállapítható tehát, hogy az autonómia egy intézményes keret. A kisebbségi autonómia ugyanakkor eszköz is. Meghatározó eszköz, amelyet annak érdekében használhatnak fel, hogy tiszteletben tartsák a kisebbségi csoportok jogait és érdekeit, a politikai rendszeren belül leképezzék a lakos- ság sokféleségét, ugyanakkor pedig megőrizzék az állam területi integritá- sát. Az autonómia, az önkormányzatiság azért is tűnik politikailag kedvező- nek, mivel a kisebbségeket érintő ügyek saját hatáskörben történő intézése révén a kisebbség biztosítékot kap arra, hogy akarata ellenére nem születik döntés, tehát vagy önmaga dönt, vagy pedig megkerülhetetlenül hozzájárul ahhoz a döntéshez, amelyet az az állam hoz, ahol számbelileg alulmarad a domináns helyzetben levő etnikummal szemben. Ha a kisebbség rendelke- zik ezzel a lehetőséggel, melynek egyrészt a központi költségvetésen, más- részt a saját erőforrásokon nyugvó anyagi vetületei szintén jelentősek, akkor biztonságban lehet az identitása, nyelvi, kulturális sajátosságainak megma- radása felől. Ebben az értelemben döntő a kisebbségi érdekérvényesítést biztosító intézményrendszer léte, működképessége, valamint ennek anyagi potenciálja, a szükséges erőforrások megléte. Ehhez képest a konkrét meg- valósítási forma, a területi vagy személyi elvû autonómia, Kovács Péter sza- vai szerint másodlagos, csak puszta „stílusgyakorlat", ami igazán fontos, az a világos hatáskörmegosztás. A kisebbségi autonómia formái A kisebbségi autonómia különböző típusait illetően a szakirodalom több formát is megkülönböztet. Az autonómia egyes formáinak osztályozási kritériumául szolgál, hogy milyen szinten és milyen jogi formában szentesí- tették, milyen területekre terjed ki, valamint, hogy kik az alanyai. Ennek meg- felelően az autonómiát mind a belső, mind a külső vagy nemzetközi jog lét- rehozhatja. A belső jog alkotta autonómia jellegzetessége, hogy adott állam jogalkotója hozza létre az autonómiát (például Grönland és Korzika területi autonómiája, vagy a skandináviai lappok személyi autonómiája). Ez történ- het alkotmány, törvény, statútum kidolgozásával vagy ezek kombinációja ré- vén, esetleg a szokásjog alapján. A külső, avagy nemzetközi jog alapján lét- rehozott autonómiák alapulhatnak kétoldalú szerződésen, (például Dél-Tirol és Åland-szigete), egyoldalú nemzetközi jogi aktuson (például a Nemzetek Szövetségek idején Albánia és Irak), a nemzetközi jogközösség döntése alapján, a rend és a béke érdekében (például az iraki kurd lakosság védel- me, vagy a délszláv államban a biztonsági övezetek). Az autonómia, alanyát illetően, vagy egy adott területhez vagy a kisebbség egyes tagjaihoz kapcsolódhat. Előbbi esetben területi, utóbbiban pedig perszonális (személyi elvű) autonómiáról beszélünk. Ezen két forma egymástól eltérő esetben valósul meg, tekintettel a kisebbség területi elhelyezkedésére: területi autonómia hozható létre ott, ahol a kisebbség többségben van egy adott területen, perszonális autonómia pedig akkor, ha a kisebbség szétszórtan él. A legösszetettebb és legszélesebb típusú autonómiaformát azok a kisebbségek igénylik és használják, amelyek egy adott térségben tömbben élnek. A területi autonómia egy állam bizonyos területének az ezen a területen többségben élő kisebbséghez tartozók által megvalósított, önkor- mányzása, önrendelkezése a közigazgatási, oktatási és kulturális, vallási kérdésekben a törvényhozó és végrehajtó hatalom bizonyos illetékességei- nek az adott területen való gyakorlása által. Székely István megfogalmazá- sában a területi autonómia olyan jogosítványok rendszere, mely egy adott területi egységhez csatolva biztosítja a terület polgárainak néhány, számuk- ra kiemelt kérdésben történő döntési jogát. A kisebbségnek nagyobb befo- lyása van az illető területre vonatkozó gazdasági, politikai és kulturális dön- téshozatalban. Amint megnevezése is tükrözi, a területi autonómia esetében egy adott, kisebbség által lakott terület különleges jogállással van felru- házva, azaz egy földrajzi értelemben behatárolt területen élő kisebbség él- vez bizonyos jogokat. A különleges jogállást az alkotmány, törvény vagy sta- tútum biztosíthatja. Az autonóm terület behatárolása történhet az állam általános adminisztratív struktúráján belül. Ennek megfelelően a területi autonómia alanyaivá válhatnak egyes helyhatósági entitások (például a Moldáviai Gagauz területi autonómia), régiók illetve provinciák (például Dél- Tirol), vagy egy föderális berendezkedés területi alkotóelemei. Így a területi autonómia intézményén belül megkülönböztethetjük a helyi területi autonó- miát, amellyel egy kis térségben élő kisebbség ön-adminisztrálása valósul meg. Esetében, az adott kisebbség helyi többsége révén, a helyi önkor- mányzat egybeesik a közigazgatási autonómiával. Ez a közigazgatási auto- nómia, a létező helyhatóság jogkörének bővítésével különleges státust is eredményezhet, mely megalapozhatja a különleges státusú kisebbségi önkormányzat létrejöttét (ezt a típusú autonómiát fogalmazza meg Csapó József A sajátos státusú helyi önkormányzat statútuma című dokumen- tuma). A helyi területi autonómia esetében az autonómia egy alacsonyabb fokával szembesülünk a területi autonómia más elrendeződéseihez viszo- nyítva: fő célja a demokratikus elvek teljes mértékű érvényesítése a helyi kö- zösség tagjainak a közéletben való részvétele által, a helyi autonómia jogkö- reinek a gyakorlása a központi hatalom által hozott törvények és annak felü- gyelete alatt történik. A regionális területi autonómia az ország közigazgatási egységeiként fennálló tartományok illetve régiók autonóm hatáskörökkel történő felruházása mellett, a különleges státusú, összetettebb hatáskörű helyi önkormányzatok társulása révén is létrejöhet, amennyiben az állam ezt közjogilag is elismeri. (Ilyen autonómiaformát fogalmazott meg az RMDSZ 1993-as kisebbségi törvénytervezete. Szintén a regionális területi autonómia kiépülését célozza meg a 2003 őszén az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács felkérésére, szakértők által kidolgozott Autonómia-csomagterv, valamint a 2004 januárjában, Csapó József tervezete alapján, a Székely Nemzeti Tanács által elfogadott Székelyföld autonómiastatútuma, mely utóbbiak az RMDSZ tervezetével ellentétben a statútumokban rögzítik azon területet, ahol Székelyföld autonóm régió létrejön.) Több példája van az állam területi-adminisztratív beosztásától eltérő módon létrejött autonómiának: ebbe a csoportba tartoznak − többek között − az Åland-szigetek, a Feröer-szigetek, Korzika, Skócia vagy Wales. Minde- zen területi autonómiák olyan politikai entitások, amelyek nem illeszkednek az ország általános közigazgatási rendszerébe, de egy speciális jogi rezsim alatti egységet képeznek, különleges státusú területi autonómiák. Területi autonómia létrehozása lehetséges továbbá az állam többi részétől elkülönít- ve is. Klasszikus példája ennek a Szerb Köztársaság keretében felállított vajdasági vagy koszovói autonómiák. Ugyanakkor a területi autonómia egy speciális formája érvényesíthető a multietnikus régiókban. Egy régió − amely több etnikai közösség lakhelye − nem rendelkezik egy adott kisebbség helyi többségével, de különleges multietnikus igazgatási rendszerrel ruházható fel saját területi autonómiájának igazgatásához. Ez az elrendezés legitim képvi- seletet nyújthat az összes érintett kisebbségnek. Napjainkban erre szemléle- tes példa Brüsszel státusa. Az egyes területi autonómia-elrendeződések keretében a szakirodalom kitér az úgynevezett megosztott (shared) autonó- mia típusára, mely a megosztott terület fogalmára alapoz. Esetében egy nagy létszámú kisebbségi csoport valamint a többségi lakosság oly módon él együtt egy adott területen, hogy egymástól való elhatárolásuk lehetetlen, a személyi elvű autonómia pedig ugyanakkor elégtelen az egyes csoportok szükségleteinek, jogainak kielégítésére. Ezen elrendeződésben a politikai életben, a törvényhozásban valamint a végrehajtó hatalomban való arányos részvételi jog mindkét csoport számára szavatolt. Amint neve is tükrözi, a területi autonómia behatárolása a terület, nem pedig a lakosság szempontjából történik. Ezért a ki tartozik a kisebbséghez kérdés nem merül fel. A terület behatárolásánál azt kell mindenekelőtt figye- lembe venni, hogy ez garantálja a többséget az illető területen belül a kisebbség számára, továbbá annyi, az illető kisebbséghez tartozó személyt foglaljon magába, amennyi csak lehetséges. A kisebbségi területi autonómia esetében tehát két alapvető feltételnek kell teljesülnie: a kisebbségnek lehe- tőleg egy zárt területen kell laknia, és az adott vidéken a lakosság többségét kell képeznie. Viszont lehetetlen a területi autonómia olymódú körülhatárolá- sa, hogy az az adott kisebbség minden tagját magába foglalja, a többég tag- jai közül azonban egyet se. Ennek következtében a területi autonómiának mindig lesznek a többséghez, esetleg egy harmadik kisebbségi csoporthoz tartozó tagjai, akik esetében a kisebbségi jogok egy nem-területi alapú szerveződés keretében biztosíthatóak, ugyanakkor az illető kisebbségnek lesznek olyan tagjai, kik a területi autonómia határain kívül maradnak. A területi autonómia-alakzatok olyan különleges jogállású területeken működhetnek, amelyeken egy országos viszonylatban kisebbséget alkotó etnokulturális közösség helyi többséget alkot, mely többség fejlett intéz- ményhálózati és önkormányzati hagyományokkal rendelkezik, és amely bel- ső konszenzus alapján igényli az autonómiát. A területi elv alapján szerve- ződő autonómia által biztosított jogkörök gyakorlásának garanciáját az illető különleges jogállású területen való lakás biztosítja. Ami a területi autonómia megteremtését illeti, minden helyzet más-más kivitelezést igényel. Vannak azonban létfontosságú elemei ennek a fajta önigazgatásnak. A különleges státus általában a következőket foglalja magába: (1) az autonóm hatáskörök definícióját; (2) az illető területen használatos nyelv(ek) státusát; (3) a helyi többség oktatási és kulturális szükségleteit kiszolgáló intézményhálózat mű- ködési elveit; (4) az önkormányzat törvényhozási, adminisztratív és politikai struktúráit; (5) a pénzügyi autonómia kereteit; (6) a felügyelet nemzetközi (két- vagy többoldalú) mechanizmusát; (7) a pozitív diszkrimináció intézke- déseit azokra az állampolgárokra nézvést, akik az országos többségi kultúra tagjaiként helyi kisebbséget alkotnak. A területi autonómia jogosítványai né- hány, a kisebbség szempontjából releváns igazgatási funkciótól a szerte- ágazó, az állami funkciók összességét magába foglaló hatáskörökig terjed- hetnek. Ez azt jelenti, hogy az autonóm terület a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom tekintetében egyaránt megteremtheti a maga külön jogál- lását. A külügyeket, a biztonságpolitikát valamint bíráskodást azonban álta- lában fenntartják a központi kormányzat számára. Mindazonáltal, egyes esetekben az autonóm hatóság számára megengedett a nemzetközi egyez- ményekben való részvétel, valamint hogy a központi kormány engedélyével nemzetközi szervezetek tagjaivá váljanak. Így az Åland-szigetek, Grönland vagy a Feröer-szigetek jó példái a nemzetközi ügyekben való korlátozott függetlenségnek. Egyes esetekben a különleges jogállású területek hatáskö- rébe tartozik a bevándorlási politikák ellenőrzése is, nemcsak idegen orszá- gok állampolgárainak vonatkozásában, hanem az illető állam más régiókból származó polgárainak az adott területen való letelepedésére nézve is. Ez a hatáskör értelemszerűen arra szolgál, hogy az illető kisebbség biztosíthassa viszonylagos többségi helyzetének fenntartását. Minden egyes, az autonóm terület számára biztosított jogosítvány gyakorlásának társulnia kell a megfe- lelő pénzügyi rezsim kiépülésével. Ez utóbbi értelmében az autonóm terület- nek jogában állhat adók kivetése, ugyanakkor alkotmányos garanciák fektet- hetők le a központi költségvetésből a területi autonómiát megillető pénzösszegek biztosítására. A területi autonómia esetében az autonómia-jogok alanya az adott területi közösség, ennek önkormányzati jogosítványait egy közjogi testület, reprezentatív szerv gyakorolja, melynek feladatköre a fontos döntések meg- hozatala valamint ezek végrehajtásának ellenőrzése. A központi kormány valamint az autonóm entitás közötti hatáskörök elosztásának függvényében a kisebbségnek a korlátozottól a magas szintű befolyásig terjedhetnek a kompetenciái az őt érintő politikai, gazdasági és kulturális ügyeket illetően. További fontos kérdés a területi autonómiát élvező entitás és az állam között esetlegesen felmerülő konfliktusok rendezésének eljárás-módozati rögzítettsége, kidolgozottsága. Elvileg a konfliktusok megoldása politikai eszközök (közvetlen tárgyalások), a felek közötti közvetítés (például az ombudsman intézményén keresztül) vagy a bíróság által lehetséges. Az állam és a területi autonómia reprezentatív szerve, mint közjogi testület, közötti nézeteltérések bírósági úton rendezhetőek. Ennek megfelelő intéz- ményi keretet nyújtanak a közigazgatási bíróságok vagy az európai államok többségében működő alkotmánybíróságok. A felmerülő konfliktusok keze- lése esetében, bizonyos esetekben jótékony hatással lehet egy független in- tézmény bevonása. Így, a már említett ombudsman mellett egyes országok- ban különleges bizottságok működnek a viták feloldását elősegítendő. A személyi elvű autonómia lényegét Heintze a következőképpen összegzi: a személyi elvű autonómia az adott államon belül egy meghatáro- zott csoport tagjaira vonatkozik, tekintet nélkül a csoport tagjainak tartózko- dási helyére, és azt a jogot tartalmazza, hogy a kisebbségi csoport saját val- lási, nyelvi és kulturális karakterének megőrzésére és fejlesztésére az önmaga által − a központi hatalom beavatkozása nélkül − alkotott intézmé- nyekkel él. A személyi elvű autonómia az önkormányzás olyan formájaként definiálható, mely biztosítja egy adott, intézményi struktúrákkal rendelkező csoport számára különféle jogok és hatalmi jogosítványok gyakorlását. A perszonális autonómia alapjául szolgáló személyi elv eredete egy régi, már a germán szokásjogból is ismert elvre, a jog személyhez kötöttsé- gére vezethető vissza. Az autonómia jogának gyakorlása nem egy adott területhez, hanem az etnikai hovatartozáshoz kötődik, lakhelytől függetlenül, tehát nem a területi és közösségi hovatartozás egységén alapul. A személyi elvű autonómia fogalmának kifejlesztése két ausztro-marxista, Otto Bauer és Karl Renner nevéhez fűződik, akik 1907-ben az Osztrák-Magyar Monarchia területén fennálló nemzetiségi problémákat kívánták orvosolni általa. A személyi elvet ma általában akkor alkalmazzák, ha egy közösség kisebbségben és szórványban él valamely területen (például a lapp kisebb- ség esetében Észak-Skandináviában). A személyi elvű autonómia az államon belüli lakhelytől függetlenül vonatkozik egy adott csoport összes tagjára, magába foglalja a kisebbség- hez tartozók összességét, de kizárólag csak őket. A népcsoport egységes jogalanyként történő megszervezése lehetővé teszi a kisebbségnek, mint egésznek, a magán- valamint közjogi szinten történő cselekvőképessé válá- sát. Bár a perszonális autonómia hatáskörét a gyakorlatban eddig általában a kulturális, vallási, nyelvi valamint oktatási ügyekre korlátozták, a közösség széles körű jogosítványokat kaphat a politikai, gazdasági és szociális élet- ben. A kisebbség rendelkezik a jogok gyakorlásához szükséges intézményi keretekkel, mely jogokat a közösség minden tagja, lakhelytől függetlenül élvezhet. Az ilyen típusú autonómia struktúrája igen bonyolult, ugyanis feltétele számos intézmény létrehozása, valamint a közösségen belüli választások lebonyolítása. A hatásköröket alkotmányos vagy törvényi szinten szabályozzák. A perszonális autonómia esetén tehát nem egy adott területen való lakhely, hanem a kisebbségi csoporttagság a meghatározó. Ehhez szorosan kapcsolódik a személyi elvű autonómia két fontos jellemvonása: a kisebbséghez való tartozás meghatározásának szükségessége, továbbá egy olyan intézmény létrehozása, mely magába foglalja és megszervezi a tagságot. Általános nézet, miszerint az autonómia ezen formájának megvalósulása olyan ismérvek meghatározását teszi szükségessé, melyek alapján be lehet határolni, ki tartozik az adott kisebbséghez, illetve ki nem. További kérdés, hogy azok, akik egy adott kisebbséghez tartózóknak vallják magukat, miként lesznek tagjai a személyi elvű autonómiát működtető testületnek. A perszonális autonómia működése megköveteli a kisebbségi választópolgárok „szavazói névjegyzékének” létrejöttét, ennek hiánya megkérdőjelezheti az autonómia intézményeinek legitimitását. Az egyik elterjedt megvalósítási módozata a kisebbségi hovatartozás regisztrálása, mely bizonyos követelmények teljesülése mellett történhet. Az egyéni tagság meghatározásának három lehetséges módja van: az állami hatóságok osztályozzák az állampolgárokat nemzeti kategóriák szerint, valamilyen objektív kritériumok alapján; az érintett közösség képviselői eldönthetik, hogy ki a tag; vagy az egyének maguk szabadon döntik el, melyik közösséghez tartozónak vallják magukat. A működő személyi elv autonómiák valamint autonómia-javaslatok túlnyomó többsége ezen utóbbi elvet alkalmazza. Általános nézet ugyanis, hogy minden egyénnek joga eldönteni, a kisebbséghez vagy a többséghez tartozik-e. Ennek értelmében a kisebbséghez tartozó személyek testületének az önkéntességen kell alapulnia, az ehhez való társulás, a szabad identitásválasztás elvének megfelelően, személyes akaratnyilvánításon kell alapulnia. Ennek megfelelően a kisebbségi testületbe csak azok integrálódnak, akik kinyilvánítják hovatartozásukat. Ugyanakkor a kisebbségi nyilvántartásokba történő felvételnek objektív kritériumai is lehetnek, a nem az adott kisebbséghez tartozó személyek „kiszűrése” érdekében. Ezen kritériumok viszont csak indokolt esetekben alkalmazhatók, valamennyi kisebbségre vonatkoztatható objektív kritériumrendszert valószínűleg nem lehet feláll- ítani. A személyi elvű autonómia esetében felmerülhet a kötelező tagság bevezetése, ugyanis a szervezet azért van közjogi feladatokkal felruházva, hogy a kisebbséghez tartozó személyek érdekeit szolgálja. Az átfogó érdekképviselet csak akkor biztosított, ha az adott kisebbség minden alanya tagja a testületnek. A személyi elvű autonómia esetében mind a közjog, mind a magánjog alapján megszerveződő autonómiáról beszélhetünk. A területi autonómiával ellentétben, a perszonális autonómia esetében nem feltétlenül szükséges egy közjogi testület felállítása. A személyi elvű autonómiához kapcsolódó jogosítványok a magánjog által létrehozott szervezetekre is ráruházhatóak (például egyesületekre), ezek közösségi funkciókat is elláthatnak. A perszonális autonómia ezen formáját magánjogi személyi autonómiának nevezzük. Ennek keretében, az általános egyesülési szabadság bázisán, az egyesületi (magán)jog keretei között, a civil társadalmi szerveződések jogalapján a nemzeti kisebbséghez tartozó személyek civil szervezeteket hozhatnak létre, melyek kulturális és más jellegű kisebbségi ügyek ápolását tűzik ki célul. A különféle területekre vonatkozó autonóm jogosítványok különböző egyesületek, szervezetek és intézmények hatáskörébe adhatóak. A személyi elvű autonómiának ezt a formáját funkcionális autonómiának is nevezik. Lényege, hogy az állam meghatalmazást adhat, bizonyos állami funkciók és jogok gyakorlását átruházza egyes magánjogi kisebbségi szervezetekre, melynek értelmében ez utóbbiak egyes felség- vagy közjogi feladatokat, megbízásokat saját nevükben gyakorolnak. Annak ellenére, hogy az autonómia egyes jogosítványait különféle intézményes struktúrák, egyesületek biztosíthatják, fontos egy ernyőszervezet létrehozása, kettős funkcióval: a kisebbség belső ügyeinek koordinálása valamint a külső reprezentáció ellátása, mely lehetővé teszi az egységes fellépést a kisebbség részéről. Nehezen tételezhető ugyanis, hogy egy kisebbség képviselete, valamint ügyeinek adminisztrálása több versengő autonómia által megvalósítható. Ezen oknál fogva az autonómiának rendelkeznie kell egy olyan központi fórummal, amelyet vagy egy központosított struktúra vagy az említett ernyőszervezet jelenít meg. A magánjogi szervezetekbe tömörült kisebbség igényt tarthat az önrendelkezésre az állam által a kisebbség számára megszavazott anyagi források felhasználásában, továbbá koordináció- és beleszólásjogra a kisebbségeket érintő kérdésekben. Ezen modellt alkalmazza az ötvenes évek közepétől a dán kisebbség Németországban és a német kisebbség Dániában. Ez a típusú autonómia elsősorban akkor működik eredményesen, amikor egy számbelileg kis népcsoportról van szó, amikor a kisebbség kielégítő védelméhez elegendő az állam által átruházott bizonyos jogok gyakorlásának jogosítványa. A magánjogi személyi (testületi) autonómiát az állami beavatkozás hiánya, a szabadság nagy foka és a társadalmi kezdeményezés szerepének fontossága jellemzi. E jellemvonások azonban a tapasztalatok szerint csak az olyan plurális civil társadalom feltételei között érvényesülhetnek teljesen, mely egyszerre jóléti társadalom is, ugyanis a társadalmi elkötelezettségnek párosulnia kell az anyagi áldozatvállalás készségével is, mivel ebben az esetben — a közjogi megoldással szemben — nem várható el teljes mértékben, hogy az állam a kisebbségi magán- intézmények teljes finanszírozását átvállalja. Ebből következően a magánjogi út csak abban az esetben járható, amennyiben az érintett kisebbség elég homogén összetételű és elég aktív ahhoz, hogy egy demokratikus elven alapuló legitim és reprezentatív szövetséget hozzon létre. Ebből következik, hogy a magánjogi autonómia csak bizonyos előfeltételek teljesülése mellett ajánlható a kisebbségvédelem modelljének. Továbbá elmondható, hogy előnye ezen típusú autonómiának, hogy a kisebbségek viszonylag egyszerű módon tömörülhetnek bizonyos szervezetekbe, de hátrányként értékelhető, hogy ezen szervezetek nincsenek alkotmány- vagy közjogilag biztosítva, az átruházott funkciókat az állam bármikor visszavonhatja. A személyi elvű autonómia keretében a kisebbségek, társadalmi szervezeteik mellett, létrehozhatják közjogi személyiséggel felruházott szervezeteiket is. Ebben az esetben közjogi személyi elvű autonómia megvalósulásáról beszélünk. (Ilyen típusú autonómiát fogalmaz meg a romániai magyarságra vonatkozóan Csapó József A romániai magyar nemzeti közösség személyi elvű autonómia statútuma című, 1994-ben született tervezete, továbbá az RMDSZ Politikai Főosztályán készült A romániai magyar nemzeti közösség személyi elvű autonómiájának statútuma című dokumentum, melynek szerzői: Bodó Barna és Szász Alpár Zoltán, valamint a Törvénytervezet a személyi elvű önkormányzatokról című dokumentum, melynek szerzője Bakk Miklós.) A személyi autonómia hordozója egy, a személyek szövetségeként felfogott kisebbség vagy népcsoport, melyre átruházzák, önálló gyakorlás céljából, az állam illetékességi körébe tartozó ügyek intézésének egy bizonyos — a kisebbségi identitás megőrzése érdekében fontos — részét. A közjogi személyi autonómia gyakorlása valamely kisebbség esetében azt jelenti, hogy az önkormányzati hatásköröket egy jogi személyi státussal rendelkező szervezet látja el, tagsága nevében és azok javára, a törvények által megha- tározott keretek között. A szervezetnek ehhez kellőképpen népes, valamely kisebbség lélekszámához viszonyítva reprezentatív, regisztrált tagsággal kell rendelkeznie, és létre kell hoznia azokat a szerveket, amelyek a belső demokrácia tiszteletben tartása mellett teszik számára lehetővé a speciális jogkörök ellátását. A közjogi megoldás esetén ez olyan kisebbségi köztestület, amely az állam jogi felügyelete alatt működik. A kisebbségek közhatalmi jogosítványokkal felruházott szervezetei, köztestületei − mivel egy községben, vagy az egész országban csak egy ilyen működhet − egy adott területen monopolhelyzetben vannak, ugyanis a népcsoportot egyetlen szervezetként ismeri el az állam. Viszont a köztestület megválasztásakor erőteljes politikai és civil verseny érvényesülhet. A közjogi kisebbségi képviselet hatáskörébe tartozik az illető népcsoport politikai képviselete, beleszólási jogának gyakorlása a kisebbséget érintő problémákban az állammal szemben, a hatalom vagy államigazgatás minden szintjére kiterjedően. Részt vehetnek a kisebbségeket érintő döntések meghozatalában, illetve befolyásolhatják azokat. Ezáltal a szétszórtan élő kisebbségek szervezetei a civil társadalom mellett, azzal párhuzamosan a hatalmi szférában is megjelenhetnek. Így civil társadalmi szervezeteik révén egyrészt kívülről befolyásolhatják az államhatalmi-igazgatási döntéseket, másrészt a kisebbségi autonómia keretében létrehozott közjogi intézmé- nyeik révén beépülhetnek az állam szervezetrendszerébe is. A kisebbség közjogi intézményesítésének előnye, hogy az állami oktatást is a kisebbség önigazgatásába helyezheti. Ugyanakkor a közjogi testületet, mint az állam által elismert közigazgatási egységet, megilleti az állami anyagi támogatás, a saját források mellett az államnak is kötelessége támogatni a többség- kisebbség egyenlőségének biztosítása érdekében. Az állami juttatások mellett továbbá pótadó kiszabása is elképzelhető a tagokra a testület által. A személyi autonómia eredményes működtetése érett politikai kultúrát feltételez, és általában azért bizonyul nehezen működtethetőnek, mert a kormányzás – és ebből eredően az önkormányzás – legelterjedtebb formái a területi elvhez kapcsolódnak. Ennek ellenére, a leggyakoribb példát arra, hogy a személyi részvételre alapuló, a területi elvtől független önkormányzatiságot gyakorolni lehet, az egyházak kínálják. A területi autonómia egyes hátrányai a személyi elvű alapján elkerülhetők, mivel az nem függ a megtelepedés módjától, és nem is hoz létre újabb kisebbségeket. Személyi autonómiát elsősorban etnikai, kulturális, vallási vagy nyelvi kisebbségeknek biztosítanak, de itt meg kell jegyezni, hogy hosszú távú rendezésre a tisztán perszonális autonómia akkor felel meg, ha (1) az adott kisebbségnek nincs, vagy legalábbis csekély a területi kötöttsége; (2) több − szomszédos − országban ugyanaz a kisebbség él területi kötöttségek nélkül vagy relatív területi kötöttségekkel (lásd a lappok esetét), vagy (3) a kisebbség − deklaráltan − nem tart igényt területi jellegű önrendelkezésre. Kovács Péter megállapítása alapján a területi és személyi elvű autonómia szétválasztása valójában mégsem tökéletes, éspedig amiatt a jelenség miatt, amelyet a személyi autonómiák területi elemekkel való keveredésének vagy más szóval a „személyi autonómiák reterritorializációjának" nevezhetünk. Ez a folyamat több esetben is megfigyelhető. A személyi elvet megteremtő jogszabály életbe lépése után a helyi miniautonómiák tényleges megjelenésével gyakran tapasztalható, hogy azok földrajzilag tulajdonképpen nagyon könnyen körülírhatók, vagy leo- párdbőrre emlékeztető foltokként vagy esetleg néhány markánsabb foltként. A személyi autonómia alanyainak választásokon való részvétele szintén a leopárdfoltokhoz hasonlóan jelzi a kisebbségi választói aktivitást. A kisebbségi autonómia mindennapi tevékenysége pedig ismét csak a „reterritorializációt" példázza, például az iskolák, kulturális intézmények létesítése tekintetében. Mindez tehát azt jelenti, hogy valójában nincs áthághatatlan határ a személyi és a területi autonómiák között. Annak függvényében, hogy az autonómia mely területekre terjed ki, a szakirodalom megkülönböztet kulturális és politikai autonómiát. A kulturális autonómia, mely a kisebbségek kulturális és szociális életére vonatkozik, a kulturális közszolgáltatások igazgatási jogosítványait a kisebbség választott képviselőinek a hatáskörébe utalja. A kulturális autonómia intézményeinek döntéshozó és végrehajtó hatalma a kulturális élet területére korlátozott, mint például hagyományőrzés, kulturális és oktatási intézmények alapítása. A kisebbségi autonómia ezen formája független a központi kormánytól, biztosítja a saját nyelven való tanulás, továbbá a kulturális kérdések területén úgy a központi, mint a helyi döntéshozó testületekre gyakorolható befolyásolás jogát. A politikai autonómia, Georges Scelle megfogalmazásá- ban, pedig „a helyi autonómia számára az összes fontos kérdésben (nyelv, oktatás, vallás, közigazgatás) törvényhozási és szabályozási hatáskört jelent. Ugyanezen szférákban az autonómia a végrehajtó hatalmi ágra is kiterjed, és ezekben az esetekben, akárcsak a megelőzőkben, az autonómia magától értetődően bizonyos kormányzati kompetenciát is tartalmaz, oly módon, hogy az állam hatalmi szervei érvényesíthetik a törvényességi kontrollt, hogy reagálni tudjanak a helyi hatóságok hatáskör túllépéseire, nem érvényesíthetnek azonban célszerűségi szempontú ellenőrzést az egyes döntések felett." Egyes szerzők nem különböztetik meg, illetve nem kezelik külön típusként a kulturális autonómiát a személyi elvű autonómiától. Ennek magyarázata, hogy a személyi autonómia elvén szerveződő közhatalmi szerveket – többnyire, de nem feltétlenül – az oktatás, a művelő- dés és a tömegtájékoztatás területein ruházzák fel jogosítványokkal. Kovács Péter szavait idézve, a kulturális autonómia „mindig is a különböző személyi autonómiák sine qua non-ja, azaz elengedhetetlen feltétele, másképpen szólva »kemény magja« volt.” Technikailag ezt általában minimum konzultatív, de rendszerint osztott döntési jogkörrel biztosítják. Utóbbi az identitás megóvásához különösen fontos kérdésekben az együttdöntést, gyakorlatilag a vétójogot is jelenti. Ugyanakkor a kulturális autonómia a területi autonómiához rendszerint szintén kapcsolódik. A kisebbségi autonómia a nemzetközi jogban A nemzetközi kisebbségvédelemre vonatkozó jogi koordinátáknak fontos szerepük van a kisebbségek érdekvédelmi és érdekérvényesítési törekvéseinek folyamataiban. A kisebbségek egyszerre próbálják a nemzetállamok centralizáló, öntudatlan vagy számos esetben igencsak tudatos, jogsértő lépéseivel szemben a létező pozitív nemzetközi jogot segítségül hívni, másrészt pedig elemi érdekük fűződik a keretek tágításához, a kisebbségek minél teljesebb jogvédelmi rendszerének kiépüléséhez. Ugyanakkor a nemzetközi jogi kodifikáción túlmenően, a kisebbségi jogok megalapozásában nagy hangsúly tevődik az egyes államközi, bilaterális szerződésekre, az azokba foglalt kisebbségvédelmi előírásokra, jogokra. Az autonómia és a nemzetközi jogi rendszer viszonyának vizsgálatakor tudatában kell lennünk, hogy lehetetlen lenne egy globálisan és általánosan elfogadható elemzését elvégezni a kérdéskörnek mindaddig, míg az egyes politikai és jogi megközelítései a kisebbségi kérdésnek óriási eltéréseket mutatnak Európában is, nem beszélve a világ többi részéről. Amikor a nemzeti kisebbségek jogainak nemzetközi szintű kodifikációjáról beszélünk, akkor alapvetően az ENSZ, az Európa Tanács, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet valamint az Európai Unió néhány meghatározó, a kisebbségek nemzetközi jogi védelmével kapcsolatba hozható, illetve kimondottan ezen területre vonatkozó dokumentumait tekintjük meghatározóknak. Mellőzve e négy fórum idevágó dokumentumainak elemzését (melyre jelen munka keretei nem is nyújtanának lehetőséget) az alábbiakban a nemzetközi jog és a kisebbségi autonómia viszonyának lényegi aspektusai megvilágítására teszünk kísérletet. A kisebbségvédelem, a kisebbségi jogok, illetve ehhez kapcsolódóan az autonómia biztosítása, mint a kisebbségi kérdések rendezésének egyik lehetséges módja, vonatkozásában elmondhatjuk, elég ambivalensen viszonyul az autonómiához a nemzetközi jog. Míg az egyetemes emberi jogok, a demokratizálódási folyamat vagy a piacgazdaság tekintetében a nemzetközi közösség álláspontja egyértelmű, a kisebbségi jogok és különösen az autonómia vonatkozásában magatartása meglehetősen kétértelmű. Ez abban nyilvánul meg, hogy egyfelől nem száll síkra nyíltan az autonómia, mint a kisebbségi sors összetett rendezését felvállaló jogintézmény mellett, másfelől ugyanakkor támogatja a kisebbségi helyzetet ezen az úton rendezni kívánó törekvéseket. A nem kifejezett kisebbségvé- delmi nemzetközi jogi megoldást Kovács Péter „szégyenlős kisebbségvédelemnek" titulálja. Mint írja, a nemzetközi jogi szabályozási folyamatok résztvevői „expressis verbis nem vállalják ugyan fel a kisebbségi jogok védelmét, de olyan problémákat szabályoznak, amelyek szorosan összefüggnek a kisebbségi lét mindennapjaival". A nemzetközi jog nem tartalmaz olyan kógens normát, amely kötelezővé tenné az autonómiák megalkotását. Alig lehet olyan kapaszkodót találni, amely kétséget kizáró biztonsággal hozna létre egy csoport számára autonómiát. Ennek ellenére soft law jellegű dokumentumok tartalmazhatják expressis verbis, mint például az Európai Regionális és Helyi Közhatóságok Állandó Konferenciája (CLRAE) által kidolgozott 52/1997 számú Határozat, a 43/1998 számú Ajánlás, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1201/1993 számú Ajánlása, vagy a 2003-ban, a Gross jelentés nyomán szintén az Európa Tanács által elfogadott, Az autonóm régiók pozitív tapasztalatai mint konfliktusmegoldást sugalmazó ihletforrás Európában címet viselő 1334/2003 számú Határozat valamint 1609/2003 számú Ajánlás. Ezen dokumentumok, habár az egyes államokra nézve nem rendelkeznek kötelező jogi erővel, politikai súlyuk nem elhanyagolható. Azt is látnunk kell, hogy nem véletlen a nemzetközi jog hiányossága ezen a téren. Európában kevés olyan állam van, ahol nem élnek kisebbségek. A szuverén nemzetállamok továbbra is a legfontosabb szereplői a nemzetközi kapcsolatoknak. A nemzetközi jogi szabályozásokat csaknem kizárólagosan a nemzetállamok hívják életre és ültetik gyakorlatba, mely államok a nemzetközi kapcsolatok napirendjének elsődleges meghatározói. Az államok nagy része fél az autonómiától, mert valamiféle fenyegetettséget lát benne területi integritására, szuverenitására nézve. Ebben a kontextusban a kisebbségeknek alapvető érdeke a nemzetközi közösség figyelmének felkeltése, más államok, államcsoportok vagy nemzetközi szervezetek esetleges támogatásának megszerzése. Külső szereplők lényeges nyomást gyakorolhatnak egy kormányzatra, melyre egy kisebbségi csoport gyakran nem képes. Ugyanakkor a nemzetközi közösség autonómiával szembeni ambivalens magatartása nyomon követhető az autonómia intézményének egyes esetekben biztonsági kérdésként való kezelésében is. A biztonság- alapú megközelítés alapján az autonómia biztosítása a stabilitás megszületésének valószínűségét tekinti elsődleges szempontnak, így ha a kisebbség fellázad és szecesszióra törekszik, mint például a koszovói albánok, krími oroszok, a területi autonómia biztosítása támogatást élvez, mert hozzájárul egyrészt a kisebbségi követelések mérsékléséhez, másrészt a stabilitás megőrzéséhez. De ugyanakkor számos más esetben a nem- zetközi közösség a kisebbségi autonómia-követeléseket elbátortalanítja. Annak ellenére, hogy az elmúlt évtizedben erőteljesen előtérbe került, a kisebbségi kérdés még nem nyert el egy általánosan elfogadott választ. Néhány eredmény ellenére, ami a nemzeti kisebbségek nemzetközi jogi védelmét illeti, nem valószínűsíthető egy koherens nemzetközi normarendszer megszületése − amely a felmerülő konfliktusok megoldására szolgáló szankciókat vagy bíróságot is magában foglalná. A kisebbségvédelemre valamint kisebbségi jogokra vonatkozó nemzetközi kodifikáció tekintetében a Bruhács János megállapítása tűnik találónak: „a nemzetközi közösségen belül nincs egyetértés a kisebbségvédelem céljában, értékében, alapfogalmaiban. Ilyen konszenzus nélkül a nemzetközi dokumentumok száma és terjedelme ugyan könnyen szaporítható, de lényegbevágó haladás elképzelhetetlen". A nemzetközi jogszabályozás jelenlegi szakaszában nehéz lenne az autonómiához való jogot követelni az érvényes nemzetközi jogszabályok alapján. Mint ahogyan az aktuális esetek is mutatják, az autonómia lehetőségét rendszerint az államok egyoldalú alapon ajánlják, szuverenitásuk korlátozásaként, nem létezvén olyan nemzetközi jogi eszköz, mely kényszeríthetné az egyes államokat a kisebbségeik irányában történő autonómia létrehozására. Az autonómiatörekvésekről általánosságban elmondhatjuk, hogy elsősorban belső, vagy alkotmányjogi megoldásra várnak, jogalapjuk a kétoldalú nemzetközi egyezményekben gyökerezhet, a nemzetközi jog szerepe jelenleg az asszisztálás. Mindazonáltal az egyes nemzetközi jogi kodifikációk hivatkozási alapként szolgálhatnak.