A kérdést – az autonómia-koncepciók esetén – a következő módon kellene feltenni: az autonómia két elvének melyik ötvözete lenne a legmegfelelőbb a felvidéki (dél-fölvidéki) magyarság számára, tekintettel annak területi-demográfiai sajátosságaira és belső regionális tagozódására.
Azt tekintettük kiindulópontnak, hogy az autonómia legitim formája a kisebbségi problémák megoldására, így azokkal a megállapításokkal nem tudunk egyetérteni, amelyek önmagukban szélsőségesnek titulálják az autonómia-törekvéseket.
Esetünkben olyan autonómia-koncepciókról van szó, amelyek a Felvidéki Magyar Nép kisebbségi helyzetét rendeznék. A kisebbségekre vonatkozó autonómiák mellett többféle úton-módon lehet érvelni. Egyrészt a nemzeti kisebbség jogaira fektetve a hangsúlyt, másrészt pedig a demokráciára, esetleg összekötni a kétfajta érvelési módot.
Az autonómia a kisebbség belső önrendelkezését jelenti, „a legmagasabb jogi státust, amelyet egy kisebbség egy államban elérhet”
Az autonómia intézménye olyan államon belüli berendezkedés, melynek a hatalom szinte minden eleme átadható. A hatalom leadása többféleképpen, egymástól eltérő úton valósulhat meg:
a/ etnikai alapon területi autonómia, ha a kisebbségi nép egy területen többséget alkot,
b/ polgári elv szerint, kettő vagy több népcsoporthoz tartozó, az államon belül, egy területen élő polgárok közös területi autonómiája, azonos jogokkal,
c/ a személyi autonómia révén, ha a kisebbség szétszórtan él az állam területén.

Európai autonómiák

Napjainkig Európában számos országban létrejöttek – az állami akarat függvényében – területi elven működő autonómiák, ezek közé sorolhatjuk az autonómiák államává átalakult Spanyolországot, a németek autonómiáját Belgiumban, az Egyesült Királyságbeli hatalomlebontás eredményeit, vagy például a Feröer-szigetek, illetőleg Grönland autonómiáját Dánián belül, Dél-Tirol autonómiája és folytathatnánk tovább a sort.
Ezzel párhuzamosan a föderatív modell és az autonómiák államának előtérbe kerülését is említik. Azt is célszerű leszögezni, bár Nyugaton a modern alkotmányfejlődés a decentralizáció irányában mutat, ebből még teljes bizonyossággal nem vonhatjuk le azt a következtetést, hogy Keleten is lejátszódik majd ez a folyamat, s ennek eredményeképpen a hatalom egy része alsóbb szintekre kerül.

Az autonómia a felvidéki magyar közéletben 1989-94 között központi helyet foglalt el, 1998-tól a MKP feladta az autonómia téma megvitatási lehetőségét, hogy bekerülhessen a szlovák kormányba.
Manapság a Commora Aula tevékenységének is köszönhetően, újból előtérbe kerülhet (került) egy lehetséges autonómia-modell kidolgozása.
A Felvidéki Magyar Népnek nem kell egységesnek lennie, viszont létérdeke, hogy az egész kisebbséget érintő kérdésekben – a belső ellentéteket félretéve – közösen lépjen fel.
A jelenlegi folyamat nem csupán az autonómiáról szól, az más kérdéseket is felszínre hozott: nevezetesen a belső demokrácia és a legitimitás kérdését. Ennek súlyát feltehetőleg minden szlovákiai magyar politikus érzi, viszont az elmulasztott pluralizálás mára igencsak kedvezőtlen feltéteket teremtett a kérdések higgadt átgondolásához.

A nyugati példák bizonyítják, a nép közös akarata, a Felvidéki Magyar Nép belső konszenzusa szükséges a sikerhez. Ma nyugodt szívvel leírhatjuk, jelenleg: a szlovákiai magyar politikai elit mélyen megosztott, és alig van esély arra, hogy a jelenlegi keretek között közös nevezőre jusson. Az egyik központi dilemma, hogy a jelenlegi szembenálló csoportok meg tudnak-e egyezni egy olyan politikai struktúra elfogadásában, amely új alapokra helyezi a bel-magyar politikát. Több út is lehetséges: az MKP újraszerveződése, belső választások keretein belül, vagy egy új felvidéki párt létrehozása, amely felvállalja a dél-fölvidéki autonómia-törekvéseket.

Az autonómia-törekvések beteljesüléséhez két út vezet: egyfelől a többség támogatásának megnyerése a kisebbség céljainak támogatására, másfelől pedig az erőszak. Mi előtérbe helyezzük a többségi nép támogatásának a megnyerését.

Térségünkben a kérdés nem csupán a demokrácia konszolidációjának lassúsága miatt bonyolultabb, hanem azért is, mert a legtöbb posztkommunista államban a demokratizálódási folyamat egy nemzetépítési folyamattal társult. Ilyen szempontból – az egyébként jogos – autonómia-törekvések az árral szemben kívánnak haladni. Ezért egy olyan autonómia-tervezetre van szükség, ami nem irányul a többségi nép ellen és számára is elfogadható, valamint garanciát nyújt részére, hogy a FMN autonómia-törekvései Szlovákia területi integritásának és szuverenitásának a sérthetetlensége mellett zajlik.

A sikeres nyugati autonómiák mind egyfajta megegyezésen/kompromisszumon alapulnak a nemzeti kisebbség és az állam között. Kérdés, hogy Szlovákiában ehhez hogyan lehet eljutni. A dilemma tehát az, hogy miként lehet a többségi népet érzékennyé tenni az autonómia kérdése iránt, ami a Felvidéki Magyar Nép sikeres autonómia-törekvéseinek egyik feltétele lehet.

A Dél-Fölvidéki Autonómia Tanács létrehozásának a fő célja az, hogy vitát indítson elsősorban a felvidéki magyarság között, majd a többségi szlováksággal annak képviselőivel az autonómia valós értelmének a tisztázásához, az autonómia szó rehabilitálásának az eléréséhez. Később pedig egy olyan autonómia-tervezet kidolgozásához adjon javaslatot, ami a többségi szlovákság részére is elfogadhatóvá válik.
Commora Aula