Egy olyan témához szeretnék e pár soros írásomban hozzászólni, amely most ebben az országban nagyon is aktuális. Naponta olvassa az ember a sajtóban mindenféle szemszögből megítélve az úgynevezett Beneą-dekrétumok körüli vitát. Ehhez a témához fejteném ki szerény véleményemet.

Konkrétan én ezeknek a bizonyos dokumentumoknak a szenvedő alanya voltam, és most megint az vagyok. A mi családunkat is kihurcolták – vagy kitelepítették – 60 évvel ezelőtt. Fűtetlen marhavagonokban, mint a rabszolgákat annak idején, utaztattak bennünket egy héten át Csehországba. Én még csak az „anyám hasában“ voltam, de már akkor is kollektíven bűnös voltam, mert magyarnak akartam születni, és ez abban az időben főbenjáró bűnnek és államellenes cselekedetnek minősült.

Tisztelt parlamenti képviselők, én vagyok kompetens véleményt mondani azokról az ominózus dekrétumokról, nem pedig önök, akiknek halvány sejtelmük sincs arról, mit szenvedtünk mi ezeknek a dekrétumoknak az életbe lépése és törvényerőre emelése folytán. Amikor még a világon sem voltam, már meg voltam bélyegezve mint kollektív bűnös, és mit ad a világ 60 évesen, „hála” a szlovák parlamentnek, ezt megerősítik és úgy tűnik, hogy már életem végéig ilyen megbélyegzett állampolgára leszek ennek az országnak. Sajnos, Szlovákiában ez így van, és a többségnek ez így van jól.

Lassan már mindenki az MKP elnökét hibáztatja azért, hogy elő merte venni ezt a kényes témát. Felteszem a kérdést: kinek kellett volna ránk gondolnia, ha nem a szlovákiai magyarokat képviselő egyetlen pártnak. Itt nem az MKP radikalizációjáról van szó, hanem arról, amiről nem volt szabad beszélni eddig (mert az MKP kormányon volt), s amit most Csáky Pál elővett. Azt a bizonyos kölcsönös bocsánatkérést, úgy vélem, jól gondolták, csak a szlovák politikai színtér még nem érett erre.

A helyzet adott – van egy kormányunk, amelynek szerves része egy nacionalista párt, és az egész kormány ennek hatása alatt működik. De mit várhatunk mi, szlovákiai magyarok ettől a kormánytól?

Benyovszky László, Léva