Felvidéki kitelepítések  Kubikus, részarató, bérmunkás – fasiszta? 2007.10.19 Na, végre! Született egy politikus, méghozzá nem is akármilyen. Az újszülött a kulturális tárca legmagasabb rangú eminenciája. Ő nyitotta ki igazán a szememet. Megtudhattam, hogy eddig tévhitben éltem. Amit megtapasztaltam tízéves koromban, csak egy otromba rémálom volt. Mármint az, hogy Nagy János bácsiékat – akik velünk szemben laktak –, az állapotos feleségét meg három csemetéjét 1946– 47 zimankós telén, egy ormótlan, amerikai segélyből itt maradt teherautóra kényszerítették. A dunaszerdahelyi vasútállomásra szállították egy szál szekrénnyel, konyhaasztallal, négy székkel, két, szalmazsákos ágy, meg két ágylepedővel, melybe belegyömöszölték apró holmijukat, marhavagonba toloncolták hasonló sorsú családokkal egyetemben, és útnak indították valahová Csehországba. Rémálom volt az is, hogy a gyermekekkel öszszeölelkezve, szívszaggatón sírva búcsúztunk, de a durva katonakezek elszakítottak egymástól. Azt a Nagy családot – és még ki tudja hány más, hasonló családot a délvidékről – vitték rabszolgamunkára, amelynek feje alig ért haza a második világháborúból, az orosz hadifogságból. Aki egyszerű bérmunkás, cseléd és a családját nagyon szerető, gondos apa volt. Sirattam, sajnáltam és tehetetlenül toporzékoltam, hogy ne vigyék el játszópajtásaimat, Milust, Nellit meg Árpit. Nelli nénit, aki a sáros udvar egyik szegletében levő kemencéjében olyan tejfölös, szalonnapörcös lángost sütött, hogy még ma is a számban érzem az ízét. Nem értettem, mi lehet a bajuk a katonáknak, a hatalomnak ezekkel az egyszerű emberekkel. No de most már világosan megértettem. Igazán nem is telepítették őket ki. Legalább is nem kényszerítették őket. Akkor ugyanis nem is volt kitelepítés. Csak a kollaboránsokat meg a fasisztákat, az idegen ország polgárait lakoltatták ki. A kisördög azonban nem alszik bennem. Már hogy lehetett Nagy János bácsi kollaboráns meg fasiszta. A háború előtt kubikus, részarató és bérmunkás volt. A háború idején honvédnak sorozták a frontra. A Donnál fogságba esett. Lehúzott három keserves évet a donyecki fogolytáborban csalánlevesen meg fakéreg kenyéren tengetve életét, ha egyáltalán annak lehetett azt nevezni. Csont soványan, megroppant derékkal került haza. Isteni szerencse, hogy a szíve meg elnyűhetetlen élni akarása és szerencséje hazavezérelte a családjához. A három gyerekszájnak, a családnak kenyér kellett. Nélküle ki tudta volna előteremteni. Amikor egy kicsit magát testileg-lelkileg, a családját fizikailag némelyest rendbe hozta volna, jött a kegyetlen bevagonírozás, és robotmunkára ítélés, mint amikor fogságba esett muszkaföldön. Majd ott a nagygazdák meg a „befogadó” családok fejei a fogaikat is megmustrálják, nem hiányosak-e, mint hajdanán a rabszolga-kereskedelem idején. De nyugodjunk meg, ez ebben a formában nem igaz. Ezek az emberek kérvényeket fogalmaztak az akkori Megbízotti Hivatal illetékeseihez, hogy ha már megszülettek a Beneą-dekrétumok, ugyan ne hagyják őket – a kollaboránsokat meg a fasisztákat – szerény kis viskóikban családjuk társaságában, nyugalomban és békességben élni. Rendeljenek a legközelebbi vasútállomásra minél több marhavagont, fosszák meg őket minden vagyonuktól és toloncolják el őket valahová Csehországba. No meg ezek a „hányadékok és tehénlepények” tulajdonképpen nem is magyarok. Ki tudja, milyen náció? Ezt speciel eddig nem is tudtam. Azt, hogy Nagy János bácsi családjával, Milussal, Nellivel meg Árpival én nem is magyarul beszéltem. De most már megtudtam az igazságot. Méghozzá a mi nagy tudású, történelem-szakértőnktől, a kulturális miniszter úr ő méltóságától. Csak egyet nem értek. Néhány hazai politológust, politikust leszámítva, hol van a hazai magyar értelmiségi, a gondolkodó polgár, az egyszerű, ennek a sorvasztó múltnak, a történelem viharának még élő résztvevője? Miért nem hallatják a hangjukat? Ne süllyedjünk annak a prominens szlovák politikusnak az erkölcsi szintjére, aki kijelentette: „Sadnime do tankoch a poďme na Budapeą»”. (Üljünk tankokba és rohanjuk le Budapestet!) Nem lázítani kell, de szóvá kell tenni. Mert mi történt néhány hét alatt körülöttünk? Az érintettek nevében egy politikusunk csak annyit kért, kövessék meg őket meghurcoltatásuk miatt. A többségi nemzet erre a Beneą-dekrétumokban megfogalmazottakat megerősítette, és meghamisíthatatlannak minősítette. Ez nemzetközi felháborodást váltott ki. A környező országok vezető politikusai felhördültek. Nálunk viszont ellenkezőleg. A birkacsorda elv bejött a többségi nemzetnek. Ezt az előnyt ők ki is használják. Hallgassuk csak: „ A magyar köztársasági elnök ne viselkedjen nálunk úgy, mintha Észak-Magyarországon lenne!” „Kérjenek bocsánatot a magyarok, amiért népirtották a szlovákokat!” „Maďari za Dunaj!” „A történelemkönyvekben a szlovákiai helységnevek nem szerepelhetnek magyarul!“ Pl. Balassi Bálint nem Zólyomban született, hanem Zvolenban. Kodály és Bartók nem Nyitragerencséren meg Pogrányban, hanem Hrnčiarovcéban és Pohranicéban gyűjtött népdalokat. És még sorolhatnám. Uraim – ha egyáltalán ennek lehet önöket nevezni –, ne is erőltessék magukat. Nem kell, hogy megkövessenek minket, a meghurcoltakat. Túléljük. Mint ahogyan túléltük – amikor a kettős állampolgárságot kértük – az őshaza miniszterelnökének a minősítését, miszerint mi, az anyaországot elárasztani kívánó csőcselék vagyunk. Túléljük azt is, hogy újra fasiszta kollaboráns marhaürüléknek minősít bennünket a többségi nemzet jeles képviselője. Az ilyen emberek szájából a bocsánatkérés inkább ördögi átokként hangzana. Nekem azonban baljós sejtelmeim vannak e miatt az egész hajcihő miatt. Egyszer majd kijelentik a történész „deákok” – mert itt minden lehetséges –, hogy a második világháború alatt nem is létezett fasiszta szlovák állam. Tiso elnök pedig – vegyük tudomásul – igenis a nemzet újabb nagy atyja. A parlamentben, a köztereken, az iskolában – Hlinka, a nemzet előbbi atyja után – szobrot, emlékművet kell neki állítani. És a Beneą-dekrétumok szellemét követve, mindezt építsék meg a „hányadék, tehénlepény” nemzetiség fasiszta és kollaboráns tagjai. Ingyen és bérmentve. Ugye ez jól hangzik? Ezt érdemelnénk? Varga Frigyes, nyugalmazott pedagógus, Nagymegyer forrás: Újszó