– Előadásának súlypontja a nyugat-európai kisebbségi sajtó működése volt. Miben különböznek a nyugati kisebbségi lapok a határon túli magyar lapoktól?
– Mindenekelőtt abban, hogy a nyugatiak túlnyomó többsége gazdaságilag életképes, nem szorul folyamatos támogatásra, az előfizetésekből, a lapeladásból, illetve a hirdetésekből befolyó összegek lehetővé teszik, hogy gyakorlatilag deficit nélkül működjenek. Tartalmukat tekintve, tapasztalataim szerint, három alapvető eltérés figyelhető meg. A nyugati kisebbségi lapok általános arculata, karaktere „fiatalosabb”. Gyakrabban és nagyobb terjedelemben írnak az ifjúságot érintő kérdésekről, és nagy súlyt fektetnek a fiatalabb olvasóközönség megszólítására. Ez nagyon fontos dolog, hiszen a kisebbségi jövő a kisebbségi fiatalok kezében van, az identitás szerepet játszhat akár a párválasztáskor, illetve akkor, amikor a fiatal szülők gyermekeik számára többségi és kisebbségi iskola között választanak.
A finnországi svéd, a dél-tiroli és más kisebbségi lapokra az is jellemző, hogy rendkívül sok olvasói levelet, hozzászólást közölnek. Finnországban kilenc svéd napilap jelenik meg, s ezek mindegyike mindennap egy teljes oldalon közöl olvasói leveleket. Ugyanígy működik a dél-tiroli Dolomiten is. Az intenzív kisebbségi gondolatcsere és a kisebbség aktivitása között, pedig összefüggés feltételezhető. A nyugati kisebbségi lapok mindemellett általában rendkívül komoly érdekvédelmi szerv szerepét töltik be.
– Kifejtené ezt bővebben?
– Ha valaki ismeri a finnországi svéd Vasabladet-et, vagy például a már említett dél-tiroli Dolomitent – melynek főszerkesztőjét az autonómiáért folytatott küzdelmek idején többször bebörtönözték –, az tudja, hogy ezek az újságok napi küzdelmet folytatnak a kisebbség jogaiért. Ez mindenekelőtt abban nyilvánul meg, hogy folyamatosan szemmel tartják, követik, hogy az állam miképp tartja be a törvények által biztosított nyelvhasználati jogokat. Ez rendszeres, aprólékos és következetes munkát igénylő feladat, melynek egyik legfontosabb következménye, hogy az érdeklődés központjában tartják az anyanyelvet, amely, mint közismert, az identitás magja.
– Úgy érzi, Erdélyben a magyar sajtó nem tölt be ilyen érdekvédelmi szerepet?
– Az erdélyi magyar sajtó túlnyomórészt nagy vonalakban közelíti meg az érdekvédelem kérdését. Szó van autonómiáról, de arról már nincs, hogy ez a szó mi mindent is takar. Ráadásul az új jogok helyett arra is figyelmet kellene fordítani, hogy a már meglévő jogok teljesülnek-e. Amennyire tudom, sem a 2001/215-ös számú román közigazgatási törvényben, sem a román–magyar alapszerződésben foglaltak nem váltak mostanáig maradéktalanul valóra. Egy dél-tiroli vagy katalán újságíró ezt nem hagyná szó nélkül. Az erdélyi magyar sajtóban alig-alig olvasni ezekről a mulasztásokról, ami azért is nagy baj, mert így nem dokumentálják, nem rögzítik írásban a problémákat, a nyelvi diszkriminációt, hanem meghagyják a szóbeszéd, a pletyka szintjén.
– Az ön véleménye szerint az erdélyi magyar sajtó nem igazán szólítja meg a fiatalokat, s túlzottan nagy hangsúlyt fektet a magyar történelem taglalására. Miért gondolja így?
– Ha őszinték akarunk lenni, a magyar történelem – a tatárjárástól a török és Habsburg uralmon át a világháborúkig, illetve Trianonig – nem egy igazi sikertörténet. Sőt, túlnyomórészt kifejezetten vereségekről szól. Ez az oka annak, hogy a fiatalok ritkán érdeklődnek a történelem iránt. A fiatalok ugyanis nem szeretik a vereségeket. Győzni szeretnek, és ez éppen így egészséges. Nálunk, pedig egy emlékezés-kultusz folyik. 1920 helyett ma 2020-ra, 2050-re és 2080-ra kellene koncentrálni. Ehhez, pedig a fiatalokra van szükség.
– Milyen további szerepe lehet a kisebbségi sajtónak az identitás megőrzésében?
– Európa számos országában rájöttek, hogy a kisebbségi média működése egyfajta tükre az adott közösség aktivitásának, intenzitásának. Ha egy napilap – és most konkrétan az egyik székelyföldi napilapra gondolok – ma 8000 példányban fogy el, noha 18 éve a példányszám még ennek tízszerese volt, nem sok okunk van a büszkeségre.
Ez a tendencia kétségbeejtő. Még akkor is így van ez, ha belekalkuláljuk a gazdasági tényezőket, vagy azt, hogy azóta megjelentek a kereskedelmi televíziók, illetve az Internet. Aki pusztán külső tényezőkkel próbálja a példányszám ilyen drasztikus mértékű csökkenését magyarázni, téved. Ha az erdélyi lapok ilyen elképesztően alacsony példányszámmal működnek, véleményem szerint ehhez az is hozzátartozik, hogy nem tudnak megfelelni a kor kihívásainak.
– Ön szerint milyen jogokra volna szükség ahhoz, hogy az erdélyi magyarság ügye rendeződjék?
– Székelyföld esetében kizárólag a területi autonómia, a regionális kormányzás, a teljes körű, mindenre kiterjedő nyelvi egyenjogúsítás jelenthet megoldást. A régióban elengedhetetlen volna az is, hogy részben a gördülékeny magyar nyelvű ügyintézés, részben a népcsoportok közti jobb megértés, illetve egymás kultúrájának megismerése érdekében, a románok számára már az általános iskolától kezdve lehetővé tegyék, biztosítsák a magyar nyelv tanulását.
Erdély fennmaradó részeiben szavatolni kell a magyar közösség nyelvhasználatát, reális cél, pedig a funkcionális autonómia lehet.
– Ezen mit ért?
– Ez az autonómiaforma kevésbé ismert, noha az önök számára kulcsfontosságú lehet. A funkcionális autonómia tulajdonképpen kibővített kulturális autonómia, melyben a kisebbség nemcsak iskolákkal, színházakkal, és más kulturális intézményekkel rendelkezik, hanem további intézményekkel is. Ilyen funkcionális autonómiája van például a finnországi svédeknek. Finnországban van svéd egyházmegye, laktanya, bíróság, rendőrőrs, de még drogambulancia és alkoholelvonó központ is. Kanadában, Ontario államban a franciáknak – akik mindössze 4 százalékát teszik ki a lakosságnak – például van egy kórházuk Ottawában, a Montfort Kórház, amely francia nyelven működik. Az egészségügyben különös jelentőséggel bír a nyelvhasználat. De működik három – valóban – kétnyelvű francia-angol egyetem is, és külön minisztérium felel a francia ügyekért.
– Hasonló intézményrendszerre lenne szüksége a partiumi magyaroknak is?
– Véleményem szerint igen. Nem várható el több millió romántól, hogy magyarul tanuljon azért, hogy a magyar lakosság különböző intézményekben – a bíróságon, s kórházban, stb. – mindenkor használhassa anyanyelvét. Ugyanakkor az is tény, hogy a magyaroktól sem várható el, hogy a kórházban vagy a bíróságon ne tudják használni anyanyelvüket. A teljes egészében magyar nyelven működő kórházak, rendelőintézetek, bíróságok, adóhivatalok egyfajta áthidaló megoldást jelenthetnének, hogy létükkel könnyítsenek mind a magyar, mind a román lakosságon.
– Ön szerint a román politikában mekkora fogadókészség van minderre?
– Arról, hogy hogyan lehet meggyőzni őket e jogok szükségességéről, csak akkor érdemes beszélni, ha az erdélyi magyar sajtó már jó ideje rendszeresen foglalkozik azzal az egyébként közismert problémával, hogy a partiumi magyarok jelentős részének gondot jelent, hogy az egészségügyi intézményekben román nyelven kell kifejeznie magát. Amíg azonban az erdélyi lapok nem dokumentáltak legalább néhány száz olyan megtörtént esetet, amikor az egészségügyben nyelvhasználati nehézségek, kényelmetlenségek, problémák adódtak, és ez a kérdés nem lett a közbeszéd tárgyává, felesleges latolgatásokba bocsátkozni a románok esetleges reakcióiról.
Egyébként hadd jegyezzem meg, súlyos tévedés úgy beállítani a dolgokat, hogy mindig minden a románokon múlna. Ott van például az iskolaválasztás kérdése. A helyzet lesújtó. Számos magyar szülő román iskolába adja gyermekét, ráterelve ezzel az asszimiláció útjára. Természetesen nem azokra gondolok, akiknek lakóhelyén nincs magyar iskola. Az iskolaválasztás problémáját az erdélyi magyar politikának és médiának folyamatosan napirenden kellene tartania, s addig nem szabadna feladni a küzdelmet, míg szüleik nem íratnak minden magyar, sőt, vegyes házasságban született gyermeket magyar iskolába. Mind Finnországban, mind Dél-Tirolban jellemző, hogy nemcsak minden egyes kisebbségi, de még a vegyes családból származó gyermekeknek is több min 80 százalékát kisebbségi iskolába íratják. És azt is tudjuk, hogy ez nem volt mindig így. Az eredmény mögött munka áll.
– A nyelvi jogok megsértése mindenütt téma a kisebbségi sajtóban?
– Tökéletes ország nincsen. Finnországban is előfordul, hogy valaki svéd nyelven szeretne eljárni egy hivatalos ügyben, de az adott hivatalban nincs svédül tudó alkalmazott, vagy nincs kétnyelvű nyomtatvány, űrlap, esetleg egy svéd nyelvű levélre finn nyelven érkezik válasz. A különbség Erdély és Finnország között abban van, hogy ha a kisebbségi személy egy adott helyzetben nem tud élni nyelvhasználati jogával, akkor a finnországi svéd sajtó felhívja a figyelmet a mulasztásra, a hiányosságokra, és szorgalmazza a probléma orvoslását.
– Ennyire fontosnak tartja az ellenőrző mechanizmust?
– Dél-Tirollal kapcsolatban gyakran hallani az 1946-os olasz–osztrák kétoldalú szerződésről, amelyben különböző jogokat ígértek a dél-tiroli osztrák kisebbségnek. A román–magyar alapszerződés ettől elsősorban abban különbözik, hogy míg Ausztria folyamatosan és következetesen számon kérte Olaszországon a szerződésben foglaltakat, Magyarország nem tette meg ugyanezt Romániával.
– Ön is megjegyezte előadásában, hogy a politika az elmúlt 17 évben nem tudta előre lendíteni az erdélyi magyarság ügyét. Hol siklott ki az erdélyi magyar érdekvédelem?
– Mindenekelőtt szeretném tisztázni, hogy a határon túli magyar pártok sikere korántsem lebecsülendő. Nem akármekkora teljesítmény egy elnyomott kisebbségi helyzetből kormányra kerülni, és irányítani egy országot. Nagyon komoly és nagyon nagy sikernek tartom például, hogy az RMDSZ miniszteri tárcákat irányíthat egy olyan országban, ahol 20 éve még a világ egyik legnagyobb diktátora volt hatalmon. Ugyanakkor az is tény – és ezt 17 év tapasztalata mondatja velem –, hogy a kisebbségi ügyekben a kormányrészvétel semmiféle előrelépést nem jelent. Amikor ugyanis a kisebbségi magyar párt magyar ügyben akar tenni, a többi koalíciós párt összefog az ellenzékkel, és meghiúsítja a törekvést. Ez 17 éves tapasztalat.
De hogy a konkrét kérdésre feleljek: a határon túli magyar érdekvédelem véleményem szerint ott siklott ki, amikor a politika elhitette a társadalommal, hogy minden azon múlik, hogy a magyar kisebbségi pártok kormányon vannak-e vagy sem. Elhitették az emberekkel, hogy a kisebbségi jövő kulcsa kizárólag a kisebbségi pártok kezében van. Mostanára mind Szerbiában, mind Szlovákiában, mind Romániában beigazolódott, hogy ez rendkívül súlyos tévedés. Ráadásul ma már az említett, hihetetlenül szűk kisebbségpolitikai játéktér miatt a határon túli magyar pártok politikájában is tetten érhető egyfajta „torzulási” folyamat.
– Mire gondol?
– Amikor az ötvenes évek végén világossá vált, hogy az olasz kormány nem áll el dél-tiroli lakásépítési programjának folytatásától, amelynek célja az volt, hogy a tartományba szervezetten telepítsék be az olaszokat, a Dél-Tiroli Néppárt azonnal kilépett a trentinói regionális kormányból. Egyszerűen jelét akarták adni tiltakozásuknak. A határon túli magyar pártok valahogy ódzkodnak a hasonló lépésektől, még olyan kiélezett és megalázó helyzetekben is, mint például amikor nemzetközi tudományos karrier előtt álló egyetemi tanárokat bocsátanak el egy – állítólag – kétnyelvű egyetemről, csak mert kihelyeznek néhány kétnyelvű táblát.
De ha már Dél-Tirolt említettem, hadd jegyezzem meg, hogy Dél-Tirol a legjobb példa arra, hogy nincs szükség a kisebbségi párt kormányrészvételére. A Dél-Tiroli Néppárt – mivel a dél-tiroli osztrák kisebbség csak alig 0,5 százalékát teszi ki Olaszország lakosságának – még sohasem volt a római kormány tagja. Mégis minden működik, s míg 1920-ban 200 ezer német ajkú ember élt a tartományban, a legfrissebb népszámlálási adatok szerint ma 330 ezer! Van ennél vonzóbb példa?
– Ha nem is tartja sorsdöntő körülménynek a kisebbségi pártok kormányrészvételét, az ön tapasztalata szerint mi a kulcsa annak, hogy egy kisebbségi párt jól működjék?
– Ami a kisebbségi ügyeket illeti, talán a céltudatosság és az eltökéltség. A pártok sokfélék lehetnek. A finnországi svédek pártja – amely 1979 óta folyamatosan a finn kormány tagja – liberális párt, a belgiumi németeké szocialista, a dél-tiroliaké, pedig konzervatív. A kisebbségvédelem mégis mindegyiknek tökéletesen illeszkedik a politikájába, és ezen a téren mindhárom pártot következetesség, céltudatosság és határozottság jellemzi. Egyik sem köt alkut népcsoportja kárára.
– Gondolja, hogy a kolozsvári egyetemi botrányhoz hasonló ügy után ezek a pártok kiléptek volna a különböző kormányokból, vagy más hasonlóan határozott lépésre szánják el magukat?
– Ez meggyőződésem. Ha az RMDSZ tavaly decemberben kilép a kormányból, a román belpolitika dominószerűen omlott volna össze. A kormányválságnak és egy esetleges előrehozott választásnak köszönhetően egész Európa és az összes mérvadó nemzetközi fórum tudott volna Hantz Péterről és Kovács Lehelről, és foglalkozott volna az erdélyi magyar egyetem kérdésével, sőt az erdélyi magyarság ügyével. A probléma egyszerűen beívódott volna a nemzetközi politika és közvélemény tudatába, és a nemzetközi nyomás Romániát egészen biztosan a magyar nyelvű felsőoktatás kérdésének rendezése irányába kényszeríttette volna.
– A nemzetközi közvélemény gyakran érdektelennek tűnik az erdélyi magyarokat érintő kérdések iránt.
– E tekintetben a legnagyobb problémát abban látom, hogy míg folyamatosan a Nyugattól várjuk a segítséget, és dacosan azzal vádoljuk őket, hogy nem akarják megérteni a határon túli magyarság gondjait, egyáltalán nem törekszünk rá, hogy problémáinkat számukra érthetően, az ő politikai kultúrájuk, az ő politikai nyelvezetük szerint kommunikáljuk. Ez egy döbbenetes ellentmondás.
– Visszatérve a sajtóra, az erdélyi magyar újságok vajon mennyire nyújthatnak hathatós támogatást ahhoz, hogy jól működjön a kisebbségi érdekvédelem, valamint, hogy a magyar közösség ügye, jogállása, nyelvhasználata rendeződjék?
– Ha a lapok működésében fordulat állna be, és mostantól folyamatosan szemmel tartanák, hogy mennyire valósulnak meg a magyarok nyelvi jogai, és minden egyes esetben felhívnák a figyelmet a problémákra, hiányosságokra, valamint sürgetnék megoldásukat, egészen biztos, hogy új fejezet nyílna az erdélyi magyarság történetében. Ha a lapok az anyanyelv használata illetve a nyelvhasználati, jogok körül tematizálnák a közbeszédet, óhatatlanul hatással lennének arra is, hogy a román, a romániai magyar, a magyarországi vagy éppen az európai politika hogyan közelíti meg az erdélyi kérdést. Ilyen tartalommal kellene megtölteni az autonómiatörekvéseket. Egyszóval szemléletváltásra van szükség, s ha ez megtörténik, meggyőződésem, hogy az erdélyi magyarok előtt teljesen új perspektívák nyílnak. Nem beszélve arról, hogy az olvasók szívesebben fogják forgatni az egyes lapokat.

Makkay József - Erdélyi Napló