A négytagú szervezőbizottság ezúttal a helyi Hagyományápoló Egyesületre és a Petőfi Sándor Magyar Művelődési Egyesületre támaszkodva szervezi az eseményt.
Mint az utóbbi esztendőkben minden alkalommal, ezúttal is meghívták minden történelmi egyházunk képviselőjét, hogy mondjanak imát az ártatlan áldozatokért. A szervezők a magyar pártok közötti enyhülésre figyelemmel, ezúttal meghívták mind a négy pártelnököt, s a történelmi egyházak képviselőit, valamint a helyi, a tartományi és a köztársasági hatóság képviselőit. Meghívót küldtek a Magyar Köztáraság belgrádi és szabadkai külképviseletének vezetőit és Szili Katalint, a Magyar Országgyűlés elnökét is. Ő az év folyamán, Újvidéken jártában az említett helyen már koszorúzott, közlik a szervezők.

Kapcsolódó linkek:

Délvidéki vérengzések 1944-45-ben

Nyomtalanul - a délvidéki vérengzésekről   Nyomtalanul Matuska Márton a Délvidéken legyilkolt negyvenezer magyarról, a túlélők emlékezetéről és arról, hogy miért hallgatunk fél évszázada halottainkról 2005. július 23. Magyar Nemzet (21. oldal) Farkas Adrienne Az egykori Jugoszláviában élő németek már szerb nyelven is megjelentették a második világháború utáni meghurcoltatásuk történetét, míg mi, magyarok mintha még magunk között is szégyellnénk az 1944–45 fordulóján a szerb partizánok által embertelen kegyetlenséggel meggyilkolt véreinkről beszélni. Pedig az idő sürget: fogynak a tanúk, halványodnak az emlékek. Matuska Márton újvidéki író-újságíró évtizedek óta szívósan gyűjti az adatokat: idén a zsablyai magyarok lemészárolásáról jelent meg könyve. Akadályozták valaha a szerb hatóságok a munkájában? – Kifejezetten a kutatásaim miatt soha nem zaklattak, inkább kitaláltak valami más indokot. Mondok egy példát: tavaly rendeztük meg itt, Újvidéken az egykori magyar katonáknak az első újvidéki honvédtalálkozót. Az egyik szerb civil szervezet elnöke feljelentett ezért a rendőrségen, ugyanis Szerbiában a hivatalos formula szerint még mindig fasiszta magyar hadseregről és fasiszta magyar államról beszélnek. A történelmi tényeket nálunk még mindig nem úgy kezelik, ahogy kellene. Kihallgattak a rendőrségen, nagyobb baj nem történt, a rendezvényt rendben meg tudtuk tartani. Sokkal jobban bánt az, hogy néhány évvel ezelőtt, amikor a gyerekeinkhez utaztunk Szegedre, ellopták azt a laptopomat, amelyen a délvidéki vérengzésekkel kapcsolatos összes adatomat tároltam. Olyan anyagok voltak benne, amelyeket nem tudok rekonstruálni, mert a világ legkülönbözőbb pontjain – Ausztráliától Münchenig – kerestem meg azokat az embereket, akiknek vannak emlékeik 1944-ről, a magyarirtásról és a velük felvett interjúkat a gépen tároltam. Szerencsére egy részét kinyomtattam, ezek az anyagok megmaradtak. – Magyarországon nagyon keveset tudnak a délvidéki vérengzésről az emberek, úgy tűnik, mintha szégyellnünk kellene a saját szenvedéseinket. – A magyar társadalom még nem nézett szembe a XX. századi múltjával. Három generáció nőtt úgy fel, hogy hazugságokat tanítottak neki. Olyanok vagyunk, mint Mózes népe volt a sivatagban: fel kell nőni egy új nemzedéknek, amelyik már nem emlékszik az egyiptomi fogságra. Nagyon örülök annak, hogy Cseres Tibor megírta a magyarok által a szerbek ellen elkövetett 1942-es leszámolásról a Hideg napok című könyvét, mert sokszor vetik a szememre – magyarok is! –, hogy miért nem azzal foglalkozom. Ilyenkor azt felelem, Cseres Tibor azt már elrendezte. Megjegyzem, Cseres maga is sokszor nyilatkozta, hogy azt az erkölcsi bátorságot, amivel ő nézett szembe a nemzete által elkövetett vétségekkel, elvárja másoktól is. És azt sem szabad elfelejteni, hogy az annyiszor kárhoztatott horthysta magyar hatóságok az 1942-es vérengzés miatt példátlan kitartással megindították a felelőségre vonást az elkövetéssel gyanúsítottakkal szemben. Igaz, hogy nem fejezték be, és az is tény, hogy a németek kiszöktették az elkövetőket, de megtették-e ugyanezt a szerbek akkor, és megteszik-e most, a szrebrenyicai vérengzés kapcsán? Márpedig ha kell, el kell menni a tények után akár a föld alá is! Ezt pedig még mi sem tettük meg, ez idáig egyetlen magyar tömegsírt sem sikerült felnyitnunk. – Miért? – Kinek van ehhez pénze, kinek van hozzá ereje? A magyar parlament a történtek után hatvan évvel ejtett először szót egyáltalán a vérengzésről, pedig elvárható lenne, hogy a magyar állam odaforduljon a szerb állam felé, és azt mondja: Uraim, van közöttünk még egy tisztázatlan kérdés. – Az egyik könyvére ráírta azt, hogy ezt a könyvet nem támogatta a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma. Támogatta valaha a munkáját a magyar állam anyagilag? – Több pályázatokon is nyertem kisebb összegeket, ezek közül az Illyés Alapítványt, a XX. Század Intézetet és a Magyar Tudományos Akadémiát emelném ki. – És a szerb államtól? – Tavaly megtörtént a csoda: kaptam húszezer dinárt egy tanulmányra, ez körülbelül hatvan-hetvenezer forintnak fel meg, az állami megrendelés volt. – Kisfiúként átélte az 1944-es eseményeket. – A temerini razziáról vannak személyes emlékeim nyolcéves koromból, ezt fel is dolgoztam harmadmagammal egy könyvben. – Megbeszélték ezt a családban? – Nagyon ritkán. Apám ugyan mesélt arról, ő hogyan élte át a razziát. Temerinben akkor a partizánok az összes felnőtt férfit beterelték a templomudvarba, és közülük válogatták ki azokat, akiket agyonlőttek vagy agyonvertek. De nem csak a magyarok nem beszéltek erről. A holokausztról sem esett szó évtizedekig. Érdekes felismerés volt a számomra, amikor rájöttem, hogy a magyarok többsége sokáig azt gondolta, hogy csak az ő falujában voltak kivégzések, csak a maga tragédiájáról tudott. Arra vonatkozóan vannak dokumentumok, hogy a magyar állam is tudott arról, mit csinálnak 1944–45 fordulóján a délvidéki magyarokkal, de a magyar külpolitika akkor úgy mérte fel, hogy a környező országok mind ellenségesek velünk. És ha Titót – aki akkor a Nyugat szemében dicsfénnyel volt övezve – is maguk ellen hergelik azáltal, hogy elmondják a béketárgyalásokon, ami a magyarokkal történt, akkor végképp nem lesz, aki támogatná a nemzetközi diplomáciában az országot. – Azt hiszem, ez hiba volt. – Igen, én is így gondolom: még csak ne is jajgasson az ember, ha bántják? Volt azonban Magyarországon is néhány – nem kimondottan politikával foglakozó – ember, aki igenis szóvá tette a történteket, így például Mindszenty hercegprímás és Grősz József kalocsai érsek, aki a papjaitól – például az újvidéki ferencesektől – első kézből kapott információt arról, hogy mi történt. Két ferences rendi atyát likvidáltak, a rendfőnököt, Körösztös Krizosztomot – aki megjárta tábori papként a Don-kanyart is – itt, Újvidéken, valószínűleg az akkori Futaki úti kaszárnyában halálra kínozták. A rendtársát, Kovács Kristófot a Szerémségben egy csapat ma- gyar emberrel együtt szintén megkínozták, és végül egy Ingyia nevű faluban végeztek vele. Ezt nekem többen is elmondták. Fontos megjegyezni, hogy az áldozatok között rengeteg volt a pap. Mostanában az akkori mozsári plébános sorsát próbálom rekonstruálni. Őt a partizánok elevenen elégették a temploma oltára előtt. Ezt a történetet hitetlenkedve olvastam Cseres Tibornál, azonban váratlanul egy mozsári asszony visszaemlékezéseiben felbukkant újra. Sok minden vár még arra, hogy kiderüljön róla az igazság, először is az áldozatok számát kellene pontosan meghatározni. Még mindig nincs róluk végleges névsor. – Az összes áldozat számát sem tudjuk, húszezer és nyolcvanezer közé szokás tenni. – Én negyvenezerre taksálom, de mindaddig, amíg nem tudjuk névsorral igazolni az áldozatok számát, addig ez csak beszéd. Most dolgozom ezen a névsoron, nem tudom, mi lesz belőle… De visszatérve a papokhoz: nemcsak katolikusokat öltek meg, hanem református lelkészeket is, például Gachal János torontálvásárhelyi református püspököt, akiről még a saját egyháza is elfeledkezett. Trianon előtt Orsován tevékenykedett ez a rendkívül tehetséges pap, aki az első világháború alatt tábori lelkész volt. A háború befejeztével a még egységes, nagy magyar református egyházban Budapesten magas méltóságot ajánlottak neki, de ő visszaírt, hogy tekintettel az állomáshelye megszállására, úgy érzi, hogy Torontálvásárhelyen rá nagyobb szükség van. Maradt, ott nevezték ki püspökké 1942-ben. – Tiszteletre méltó volt a döntése. – Ezt az embert 1944-ben a lakásából kiszólították, és úgy ölték meg, hogy semmi nyom nem maradt utána. Én is csak szájhagyomány útján tudom rekonstruálni az esetet, nincs hozzá dokumentumom, vagy ha van is, az állam még mindig nem meri a kezünkbe adni. Ennek a szent életű embernek – már ha reformátusra lehet ilyet mondani – a történetét is szeretném megírni. * – Milyen dokumentumra gondol? Leírták, hány embert vertek agyon? Vagy halotti anyakönyvet keres? – Halotti anyakönyvi kivonattal nagyon kevés áldozatról tudjuk bizonyítani, hogy a szerb partizánok ölték meg. Kivételt képez a bezdáni halotti anyakönyv, ugyanis ott olyan trehányul temették el a partizánok által megölt magyar halottakat, hogy tavaszra erős szaguk lett, és ezért újra kellett temetni őket. A káplán pedig az újratemetéskor beírta őket az anyakönyvbe. Ugyanez történt Adorján, ahol a plébános anyakönyvezte a hívek bejelentése nyomán a meggyilkoltakat. – Mit írt a halál okaként? – Semmi esetre sem az igazi okot, de felsorolt ötvenvalahány embert, akik mind egy napon haltak meg, ilyenkor a szó már felesleges. Azt viszont tudom bizonyosan, hogy az alacsonyabb hatósági szervek – amelyek akkor katonai közigazgatás alatt tették a dolgukat – időnként jelentést tettek a feletteseiknek. Olvastam például egy jelentést, amit Martonosról küldtek a zentai katonai parancsnokságnak, hogy ezen a napon likvidáltunk – mondjuk – huszonöt magyar fasisztát. Azt is tudjuk, hogy nem akárkiket szedtek össze, kaptak ehhez is utasítást. A jugoszláv kommunista párt kiadott például Újvidék környékén negyvenezer példányban egy stencilezett körlevelet, amelyben leírták, hogy kik között kell keresni a háborús bűnösöket. – Kik között? – Például a szélsőséges fasiszta szervezetek tagjai között, vagyis a nyilasok, imrédysták, határvadászok között, ideszámítottak a csendőrök, a honvédek, de még a kisbíró is, mert ezekre azt mondták, hogy a megszálló magyar hatóság szolgálatában álltak. Nálunk, Temerinben a – német megszállás alatt lévő – magyar uralom utolsó hónapjaiban a legszegényebbek közül sokan beléptek a nyilas pártba, mert földet ígértek nekik. Mondanom sem kell, hogy ezek az emberek azon kívül, hogy aláírták a papírt, nem csináltak semmit. A lista viszont megvolt a faluházán, és névsor szerint mentek az emberekért. Megjegyzem, a parizánoknak az is ki volt adva, hogy vizsgálat után kell megállapítani az előállítottakról, hogy bűnösök-e, vagy sem. A vizsgálatból semmi sem lett, mert ezek az emberek huszonnégy órán belül halottak voltak. – Negyvenezer fasiszta azért csak nem volt. – Nem hát, általános gyakorlat az volt, hogy a nemzőképes férfiakat irtották ki, de például Csurogon, Zsablyán, Szenttamáson asszonyokat is, ezen az utóbbi helyen volt a legnagyobb a vérengzés, gyakorlatilag minden hatodik magyart megölték. Érdekes módon a titoktartás is itt volt a legerősebb. A nőket brutális megaláztatás és meggyalázás után ölték meg, amit emberrel meg lehet csinálni, azt velük megtették. – Miért volt e brutalitás? – Mert ezek az emberek kivetkőztek magukból, ugyanis tudták, hogy a hatalom mögöttük áll, és bármit megtehetnek. Bár Tito egyes visszaemlékezések szerint látszólag a szemére hányta az embereinek a vérengzést, de csupán az volt az egyetlen érve, hogy mit fog szólni a nemzetközi közvélemény, ha erről tudomást szerez. De tenni nem tett ellene semmit. Azt is tudni kell, hogy minden gátlástalan embert, aki az új hatalom szolgálatába kívánt állni, a partizánok befogadtak. – A gyerekként átélt élménye vezette arra, hogy kutatni kezdje a negyvennégyes eseményeket? – Én is Titónál jártam gimnáziumba, olyannyira, hogy apám még annak sem örült, hogy tanulok, mert azt mondogatta, elnevelnek a sok hazugsággal. Volt Temerinben egy nagyszerű, átlagon felül művelt jezsuita papunk, Vondra Gyula, aki maga is megjárta Tito börtöneit. Ő volt az én lelki atyám. Amikor apám meghallotta, hogy újságíró akarok lenni, bement hozzá és tanácsot kért. Apám szájából hallottam később, hogy a páter azt mondta neki: Matyi bátyám! Ha Szent Pál ma élne, újságíró lenne. Megvolt az áldás, elmehettem a Magyar Szóhoz újságírónak 1956-ban, egy olyan szerkesztőségbe, amelyik azt írta, hogy a parasztok önként adják be a téeszbe a földjüket, miközben apámnak-anyámnak fegyveresek seperték le a padlását. Tökéletesen indokolt volt apám félelme. Azért, hogy ne kelljen politikai ügyekkel foglalkoznom, kitaláltam, hogy eljárok vidékre riportokat írni. Egy idő után mindenhol lett ismerősöm, itt a pap, ott a kocsmáros. Ahogy jártam a vidéket, mindenféléről esett szó, az 1944–45-ben történtekről is. Igy kezdett lassan összeállni a kép. – Mit mesélnek a túlélők? Volt, aki megpróbálta megvédeni magát? – Csak egyetlenegy példát tudok. Szabadka környékén van egy kicsi település, Nosza, ott élt egy Csík nevű ember, aki fegyverrel szállt szembe a partizánokkal. Ezt nekem a bátyja, Csík István mesélte el, aki az ország legjobb atlétái közé tartozott, mégsem engedték el egyetlen világversenyre sem a testvére miatt. – Megölték ezt a bátor embert? – Neki sikerült Magyarországra szökni, életben maradt. de a többi negyvenezernek nem volt ilyen szerencséje. Cikk küldése e-mailben  Nyomtatási verzió Ferencesek a halálmenetben Az újvidéki vérengzés, 1944. október 2005. július 23. Magyar Nemzet (31. oldal) Fáy Zoltán Grősz József kalocsai érsek így sóhajtott fel 1944 novemberében, amikor biztos adatokat tudott meg az újvidéki vérengzésről: „A szerb partizánokhoz viszonyítva az oroszok majdnem angyalok.” Pedig az első híradások még csak a tragédia kis szeletéről számoltak be. A teljes igazságot talán ma sem ismerjük, de az érsek naplójából nyomon követhető, hogy derült napról napra több fény az atrocitásokra, hogy aztán ismét mindent a feledés homálya borítson ötven évre. Grősz Józsefnek 1995-ben nyomtatásban is megjelent Naplóján kívül fennmaradtak egyéb feljegyzései, és ezek talán még teljesebben írták le mindazt, amit az érsek a vérengzésről megtudott: „A Bácskából eddig beérkezett jelentések szerint legalább tizenhárom papomat, valamennyi a magyar Tisza-vidék tekintélyes plébánosa volt, szörnyű kínzások után legyilkolták. Körülbelül tizenegy – leginkább német származású – még ma is deportálva vagy internálva van, ezek közül kettő halálát jelentették.” „Híveim azonban mégis aránylag el vannak látva, mert – szomorú, de való – azok megritkításáról is gondoskodtak. Az elmenekültek mellett körülbelül 30 ezer a meggyilkolt magyar hívek száma; a körülbelül 130 ezer bácskai németet pedig vagy deportálták, vagy internálták. Helyükre többnyire nem katolikus szláv családokat telepítettek.” Pontos adatokat ma sem tudunk a vérengzésről, szerb történészek többnyire 5000 áldozatról beszélnek, szemben a 15–20 ezer fős magyar becslésekkel. A kelet-európai rendszerváltásokat követően azonban mind több visszaemlékezés lát napvilágot, egyre alaposabban ismerhetjük meg a borzalmakat és azok kiváltó okait. A polgári lakosság példátlan lemészárlása és a kegyetlenkedések elhallgatása, kibeszélhetetlensége fájdalmas emléket jelent a túlélőknek, hozzátartozóknak és talán a nemzet nagyobbik részének is… Az újvidéki vérengzések szemtanúi és áldozatai voltak a kisváros rendházában maradt magyar ferencesek, akik az egyre fenyegetőbb előjelek dacára úgy döntöttek, vállalják a város lakóinak sorsát. Írásos és szóbeli visszaemlékezéseik nélkülözhetetlenül fontos dokumentumai a történteknek. Ezt a délvidéki kolostort 1942-ben alapították Schrotty Pál (1886–1960) tartományfőnök felhatalmazásával és Horváth Győző (1867–1944) kalocsai segédpüspök engedélyével. A rendház létrehozásában döntő szerepe volt a később mártírhalált halt Körösztös Imre Krizosztomnak (1909–1944), aki két rendtársával, Varga Vitállal és Monostori Imrével együtt sokat tett a Bukovinából délvidékre telepített magyarok lelki gondozásáért is. Körösztös Krizosztomot egyébként vitézségi éremmel tüntették ki, amikor vezetésével sértetlenül tért haza egy katonai alakulat a Don-kanyarból. Az újvidéki kolostor lakói hatalmas munkát végeztek a városban és környékén. Részt vállaltak Hadiknépe és Hadikfalva lakóinak pasztorálásában, ők kereszteltek, eskettek, temettek, ők tanítottak hittant az áttelepülteknek. De ellátták a horvátokat – a leventéknek külön lelkipásztort kértek közülük –, és természetesen a magyarokat. Még a csendőrökre is volt külön idejük: kéthetenként erkölcstant tanítottak nekik. Amikor a front egyre közelebb került az újvidéki rendházhoz, a helyi csendőrség parancsnoka többször is figyelmeztette a ferenceseket, meneküljenek el. Három szerzetes azonban – Körösztös Krizosztom, Kovács Kristóf és Kamarás Mihály – mindvégig kitartott. Nagy volt a dilemma, hiszen a katonai egységek és rendfenntartók elhagyták a várost, a lakosság és vele együtt a papság sem igen tudta eldönteni, menjen-e vagy maradjon. De miért is menekültek volna ártatlanul, mitől is kellett volna félniük azoknak az embereknek, akik senkinek sem ártottak? „Amíg hívek jönnek a templomba, a pap nem hagyhatja el a rábízottakat!” Ez volt Krizosztom atya döntése. És mégis félniük kellett volna a bosszú, a reváns, a „vae victis!” szellemétől. A vérengzést, úgy látszik, nem lehet megállítani. Szemet szemért, fogat fogért. Az 1942-es zsablyai zendülést, amelynek során szerb partizánok irtottak ki egy egész magyar falut, a magyar megtorlás követte, a hírhedt „hideg napok”, amikor január 21. és 23. között Újvidéken 1500–2000 fő szerbet és zsidót mészárolt le a magyar katonaság és csendőrség. Erre volt válasz a partizánok példátlan arányú öldöklése 1944 őszén, amelyet céltudatosan és előre kitervelten hajtottak végre. A gyilkosok még büszkék is voltak kegyetlenkedéseikre: néhány nappal a tömegmészárlás után plakátokon adták hírül a város lakóinak: megtorolták a „hideg napokat”. Amikor 1944. október 23-án orosz és szerb szabadcsapatok özönlötték el a várost, olyan atrocitások kezdődtek, amilyenekre emberemlékezet óta nem volt példa a térségben. A két-három fős különítményesek minden házba berontottak, és azokat a 17–50 év közötti magyar és sváb férfiakat, akik nem tudták igazolni, hogy kommunisták, azonnal elhurcolták. A partizánok a kolostorba is betörtek, és bár eredetileg a rendkívül beteges, vézna Körösztös Krizosztom elhurcolásától visszariadtak, a házfőnök ragaszkodott hozzá, hogy a szerzetesek sorsa ne legyen különb a deportált lakosokénál. Újvidék utcáin a város és a környező falvak férfilakossága menetelt a biztos halálba. A laktanyába vezényelték őket, ez lett az ideiglenes internálótábor. A partizánok 250–300 főt a másnapi hazatérés reményével kecsegtetve kiválasztottak a tömegből. Külön épületbe terelték őket. Közöttük volt a gyenge fizikumú, beteges, mindössze harmincöt esztendős Körösztös Krizosztom is, aki eddigre már pontosan látta sorsát, és lemondott a földi életről. Többi rendtársa a tömegben maradt. Egy óvatlan pillanatban még sikerült Kamarás Mihállyal egymást meggyóntatniuk az épület ablakán keresztül. Örökre elbúcsúztak. Alkonyatkor kivezényelték az udvarra a lemészárlásra szánt áldozatokat. Hármasával összekötözték őket, harmonikaszó, gúnyolódások és súlyos káromkodások közepette a partizánok sorfala előtt hajtották föl-alá a szerencsétleneket, miközben puskatussal agyba-főbe verték valamennyit. Aki túlélte a megpróbáltatást, azt a halottakkal együtt teherautóra hajigálták, az ártérre szállították, talán agyonlőtték, és utána elföldelték. Tömegsírjuk ma is ott van. De ez rengeteg munka volt, amelyhez a partizánok nemigen szoktak hozzá. Ezért a Temerinből idehajtott csángókat, mintegy kilencszáz férfit eleve csákánnyal, lapáttal vezényelték ki. Az erdő szélén megásatták velük a sírjukat, majd valamennyit belelőtték. Az ő bűnük igen nagy volt, hiszen olyan házakban jelöltek ki számukra lakóhelyet, ahonnan korábban szerbek menekültek el. Meg kellett halniuk. Az életben hagyottak közül nyolcszáz embert, köztük a ferenceseket is, átszállították a Dunán Péterváradra. A kazamatákba zárt szerencsétlen embereknek egyre kevesebb illúziójuk lehetett sorsuk alakulásával kapcsolatban, a két ferences atya egész éjszaka gyóntatott. Már tudták, miért rendelte ide őket a Gondviselés! De a megpróbáltatásokat ők is egyre kevésbé tudták elviselni. Különösen Kovács Kristóf. Ez a fiatal, huszonkilenc esztendős szerzetes pap tudatosan készült a vértanúságra. Amikor a német megszállás után már nemigen akadt rendtársa, aki az újvidéki lelkipásztorságot vállalta volna, Kristóf atya azzal a meggyőződéssel utazott Délvidékre, hogy ha Krisztus üdvözíteni akarja, vértanúvá fogja tenni. Így is történt. A péterváradi kitérő után hamarosan továbbterelték a tömeget Indjija község felé. Kovács Kristóf fáradhatatlanul vigasztalta a beteg és rászoruló embereket. „Ne aggódj, kis pajtásom!” – mondogatta a reményt vesztetteknek. Egyik alkalommal jótevőik segítségével sikerült egy kis üvegcsében bort és ostyát kapniuk a táborban, együtt készültek az esti szentmisére. Amikor este Mihály atya kérdezte tőle, hol van a bor, kiderült, hogy Kristóf atya az egyik betegnek adta szíverősítőül. „Mi meg úgyis imádkozhatunk Jézus urunkhoz” – mondta. A továbbhajtott emberek közül 200-200 főt romeltakarításra vezényelték. Valószínűleg velük is végezni akartak. Puskatussal verték agyba-főbe a szerencsétleneket. Páter Kristóf lába az úton súlyosan megsérült, oldalát bajonettel hasították fel, fejét puskatussal verték be, a bőre a homlokáig felhasadt. Sebeiből ömlött a vér. Társai próbálták megitatni, de már nem volt remény: „Sic debuit esse” – így kellett történnie, súgta oda utolsó szavával rendtársának, és meghalt. Végeztek a partizánok azzal az ártatlan svájci kapucinus szerzetessel is, akinek egyetlen bűne az volt, hogy feltűnő, mintás gyapjúpulóvert viselt. Lecibálták róla az értékes ruhadarabot, és SS-zubbonyt adtak rá. Hiába próbálta magyarázni, hogy nem SS-tiszt, ettől kezdve a többieknél is gyakrabban kellett bántalmazást elszenvednie. A gyűlölt nácit bárki, bármikor kínozhatta. Megpróbáltatásainak egy éjszakai gyilkosság vetett véget: reggelre a faluszéli trágyadombon találtak rá a holttestére, a fejét fejszével hasították ketté. A fogolytábort decemberben oszlatták fel. A ferencesek közül egyedül Kamarás Mihály atya maradt életben, egy szerb szénásszekérbe bújva sikerült visszaszöknie Újvidékre, majd néhány hónap múlva Magyarországra. Egyetlen hírvivőként jött, hogy értesítse a rendtartomány vezetését társai vértanúságáról. Sic debuit esse. Cikk küldése e-mailben  Nyomtatási verzió Fronton elesett kényszersorozottak, tömegsírban nyugvó magyarok és Zsablyánál a Tiszába lőtt temerini zsidók a jasenováci haláltábor listáján... 2005. augusztus 4. Vajdaság ma. Gyalázatos szerb történelemhamisítás Fronton elesett kényszersorozottak, tömegsírban nyugvó magyarok és Zsablyánál a Tiszába lőtt temerini zsidók a jasenováci haláltábor listáján „mert ahol zsarnokág van, minden hiában, (...) mert ott áll eleve sírodnál, ő mondja meg, ki voltál, porod is neki szolgál” (Illyés Gyula) A második világháborút követő idők terrorisztikus kommunizmusának szellemét idéző dokumentumra bukkanhattak azok a temerini olvasók, akik a kezükbe vették a kisváros szerb nyelvű lapjának, a Naąe novinenak 2005. júniusi számát, melyben egy állítólagos dokumentumot -- valójában ordenáré hamisítványt -- tettek közzé, úgymond a horvátországi Jasenovac táborában megölt temerini polgárokról. A hamisítványt az újság szerkesztősége a Harcosszövetség (SUBNOR) termerini községi bizottságától kapta, egy „értesítés” (Obeveątenje) kísérertében Milan Krčedinac aláírásával, 2005. május 23-ai dátummal, 16/05-ös iktatószámmal ellátva. Az „értesítés” aláírója elmondja, hogy a SUBNOR helyi bizottsága a fasizmus felett aratott győzelem 60. évfordulójának tiszteletére programcéljául tűzte ki annak megállapítását, hogy azon polgárok közül, akik 1941. elején Temerinben éltek, hányat végeztek ki a jasenovaci táborban, a Független Horvát Állam hírhedt usztasa halálgyárában. Krčedinac elmondja még, hogy a munkát Miodrag Okljeąának, a temerini Vöröskereszt községi vezetőjének segítségével végezték a www. jasenovac. info honlap igénybevételével. A honlapon összesen 185 olyan temerini polgár (szerbek, magyarok, zsidók és mások) nevét találták meg, akik 1941-ben temerini lakosok voltak, és akiket Jasenovácon végeztek ki. Legalábbis ezt állítja Krčedinac. A továbbiakban részletekbe menően fogjuk bizonyítani, hogy állítása nem felel meg a valóságnak, s azzal, hogy valótlan adatokat tett közzé, nem csak a történelemhamisítás vétkét követte el, de tudatosan vagy tájékozatlanságból, önkezdeményezésre, vagy csupán mások hazugságát szajkózva félrevezette a közvéleményt, elbizonytalanodást előidézve a lakosság egy részében, és erkölcsi kárt okozva a még élő hozzátartozóknak. A megtévesztés módozatai A 185 állítólagos jasenovaci «áldozat» -- ez a nevek és a helyismeret alapján lényegében pontosan megállapítható -- körülbelül fele magyar (48) és zsidó (42), a másik fele délszláv (95). A délszláv adatok hitelességét nem ellenőriztük, mert a magyar katonai közigazgatás a temerini dobrovoljác lakosságot a Bácskából kitelepítette, s elvileg akár a hírhedt horvátországi haláltáborba is kerülhetett közülük valaki. Annyit mindenesetre le kell szögeznünk, hogy az eddig megjelent szerb és magyar nyelvű helytörténeti munkák egyike sem tesz említést temerini szerbek csoportos jasenovaci pusztulásáról. Arról nem is szólva, hogy sem a korszak politikai és közigazgatási viszonyai, sem a jelentős térbeli távolság nem tette lehetővé és az akkori rezsimek számára szükségessé, hogy akár a Magyarországhoz tartozó Bácskából, akár a nácibarát Szerbiából a Független Horvát Állam hírhedt kollektív vesztőhelyére irányítsanak bárkit is. Az elmúlt évtizedek viktimológiai kutatásai eddig legjobb és legpontosabb -- bár korántsem hibátlan és teljes -- eredményeket a második világháború zsidó származású áldozatairól hoztak. Mindezek fényében elképesztő, hogy a 42 «jasenovaci» zsidó között pontosan húsz olyat találunk, akit bizonyítottan az 1942-es «hideg napok» során hurcoltak el Temerinből, és végeztek ki a közeli zsablyai Tisza-parton. A többi huszonkettő között vannak olyanok, akik a Szovjetúnió megszállt területén, Auschwitzban vagy Budapesten veszítették életüket, de tudunk olyan személyről is, aki túlélte a háborút (pl. Sózberger Jolán), mégis jasenovaci áldozatként szerepel. (!?) Több esetben az adatok megkettőzésére figyelhetünk fel: Cilcer Karlo egyszer Deľa, másszor Dezidar (mindkettő jelentése Dezső) fiaként szerepel, Handel Olga először Vilhelm, másodszor Vilmuą (azaz Vilmos) leánya, Gusman Imrének pedig mindkétszer Albert az apja, de hogy a turpisság ki ne derüljön, az áldozat születési évét egyszer 1905-nek, másszor 1906-nak tüntették fel. Semmi kétség, tudatos megtévesztésről van szó. De ugyanez történt a magyar Sörös Vincével is, akit egyszer Sereą, máskor ©ereą vezetéknévvel illetnek, s jasenovaci áldozatként aposztrofálnak, noha a németek elleni bjelovári harcokban esett el, mint a Jugoszláv Néphadsereg katonája, 1945-ben. S ezzel voltaképpen rátértünk a meghamisított adatok azon típusára, amit a Jugoszláv Néphadsereg kötelékeibe sorozott, a nácik elleni horvátországi harcokban elesett temeriniek személyi adatainak manipulatív felhasználásával teremtettek. Több mint húsz (!) harctéren elesett, korábban a partizánhadseregbe kényszersorozott magyar fiúról állítja azt e meghamisított dokumentum, hogy a horvát táborban lelte a halálát. Ad abszurdum még olyanok esetében sem szégyellnek hazudni a förmedvény összeállítói, mint Kohanec László, Nagy István és Zsúnyi Mihály -- minhármójuk földi maradványait hazaszállíttatták, és itthoni földben nyugosszák örök álmukat, erről Temerinben bárki személyesen meggyőződhet. A legabszurdabb hamisítási módszer azonban mégiscsak az, amikor a fasizmus jasenovaci áldozataiként olyan személyeket tüntetnek fel, akiket éppen a SUBNOR (Harcosszövetség) egykori alapítóatyáinak parancsára végeztek ki az 1944-es magyarellenes partizánrazzia idején, mint pl. Lóc Sándort, Fuszko Istvánt, Gajo Istvánt, Kertesi Istvánt, Pap Pált. És akkor még nem szóltunk azokról, akiket másfelé sodort a végzetük, s ismeretlen helyen érte utol őket a halál, amelyhez a kommunista partizánok nem kis mértékben hozzájárultak: a Franciaországból gépkocsin hazatérő Sánta Istvánt autójával együtt rabolták el, nyoma veszett, Surián Józsefet lovaival, szekerével lőszerszállítás céljából mozgósították, utoljára a távoli Gornji Milanovacról jelentkezett családjának, soha nem tért vissza. És külön tűnődésre érdemesek azon «adatok» is, amelyek mögött sem a születési, sem pedig a halotti anyakönyvekben nincsen fedezet, magyarán: nem szerepelnek az anyakönyvi indexekben! Mindent összevetve: az összesen 90 magyar és zsidó vonatkozású adat két harmada hamis, egy harmadáról pedig egyelőre nem tudunk semmit, sok esetben még azt sem, hogy valóságos személyekről van-e szó, vagy csupán fantomokról. Arról pedig végképp nincsen egyetlen perdöntő bizonyítékunk sem, hogy bármelyikőjük is Jasenovacon lelte volna a halálát. Állításunkat egyébként teljes mértékben alátámasztja a helyi közvélemény, amely nem tudott és nem tud egyetlen olyan temerini magyarról vagy zsidóról sem, aki valaha is a jasenovaci usztasa pokol bugyraiban veszett volna oda. A fenti eset tanulsága többek között az, hogy a második világháború tárgyilagos története Szerbiában még várat magára: a forráskutatást és a tények higgadt elemzését nemegyszer a napipolitikai céloknak alárendelt, erőteljesen nacionalista színezetű (ez esetben objektive horvátellenes irányultságú), propagandisztikus áltudományosság helyettesíti, sőt, mint látjuk, igen gyakran mérgezettek maguk a források is! Ádás István és Csorba Béla http://www.vajdasagma.info/universal.php?rovat=cikk&ar=tukor&id=286