Békéscsaba – a ma közel 67 ezer lelket számláló várost az Osztrák–Magyar Monarchia idején méltán tartották a szlovákság központjának; sem Kassának, sem Pozsonynak nem volt annyi szlovák ajkú lakosa, mint ennek a dél-alföldi mezővárosnak. Anyanyelvüket és kultúrájukat közel háromszáz éve őrzik – teljes lojalitást vállalva mindamellett a többségi nemzettel. A vérzivataros időkben erről a gyakorlatban is tanúbizonyságot tettek – az 1848–49-es szabadságharc idején Békéscsaba városa két teljes zászlóaljnyi katonát küldött a forradalmárok táborába, miközben a szlovák nemzetébresztő Hurban és serege a Felvidéken az osztrák csapatokat erősítette. Ellentmondásokban, alig hihető, mégis megtörtént eseményekben e tájon amúgy sincs hiány… De vegyük szépen sorjában.
Kis helytörténet, tanulságokkal
Jó föld a békéscsabai, tudom meg Hankó Andrástól, aki nyugdíjasként a Békéscsabai Szlovák Tájházban tevékenykedik tárlatvezetőként – amúgy meg elkötelezett helytörténész. Már az ókor embere is művelte és lakta ezt a tájat, s a Honfoglalást követően az a Csolt nemzetség kapta birtokul, melyből az utolsó pogánylázadások vezetői – így Vata és fia, János – származtak. 1566-ban foglalta el Petra budai basa a gyulai várat, s ezzel a környék sorsa megpecsételődött. Török és más utazók szerint is hetekig lehetett járni a vidéket anélkül, hogy élő emberrel találkoztak volna. Százharminc évig tartott ez az időszak; majd az osztrák-párti Halukker János György kapta meg a birtokokat – egész pontosan három lakatlan vármegyét. Tudta, hogy a birtok annyit ér, amennyi jobbágy szorgoskodik rajta – így a monarchia egész területéről verbuválni kezdte őket. Nagyon előrelátóan minden faluba más ajkú és vallású lakosságot telepített – Békéscsabára evangélikus szlovákokat, Berénybe evangélikus németeket, Elekre katolikus németeket, Orosházára evangélikus magyarokat, Békésre pedig református magyarokat. 1717-ben három Nógrád- és Hont-megyei szlovák atyafi érkezett Békéscsabára, kitudakolni a viszonyokat; miután megkapták a letelepedési engedélyt, 1718-ban tömegesen indultak meg a Felvidékről. A történeti források általában háromszáz családról tesznek említést, s családonként több mint egy tucat fővel kell számolni. Őket tekintik ma is a békési szlovákság elődeinek. A földesúrtól mindenki annyi földet kapott, amennyit meg tudott művelni, s a békéscsabaiak hamarosan jómódú gazdák lettek. Nem egynek száz hold földje volt, az egész csabai határ pedig nyolcvanháromezer holdat tett ki. Csoda-e hát, ha az „anyaország” hívó szavára nem rohantak fejvesztve a Felvidék felé?
Kés a torkon
„Miután megtörtént a megállapodás a nagyhatalmak között, s híre jött, hogy lakosságcserére kerül sor, Békéscsaba népgyűlések és állandó viták helyszínévé vált – emlékszik vissza az 1938-ban született Halkó András. – Egymás után érkeztek az agitátorok Csehszlovákiából, és azzal riogatták a szlovákságot, ha most nem telepednek át önszántukból, Magyarország a németekhez hasonlóan előbb vagy utóbb úgyis megszabadul tőlük, s ötven kilós csomagokkal toloncolja őket át a határon. Miután a megfélemlítéssel nem értek célt, ígérgetésekhez folyamodtak; a szabónak odaát textil-üzemet, a cipésznek cipőgyárat, az evangélikus lelkésznek meg püspökséget ígértek. Végül a város peremén élő szegénység, illetve az értelmiség kerekedett fel, s hagyta el a vidéket. Olyan volt ez, mintha az itteni szlovákság torkára rátették volna a kést; hétezren mentek el, köztük tanítók és más értelmiségiek. Sokan közülük persze jól jártak – például a rokonaim között is volt egy szerény körülmények közepette élő személy, aki Érsekújváron nyolcablakos házat kapott. Ugyanakkor ennek a fordítottja is érvényes volt – a Felvidékről, Nagymegyer mellől érkezett magyar kapott egy városszéli nádfedeles kunyhót; végül három ilyenben fért el minden ingóságával.”
A békéscsabaiak tisztességgel fogadták, majd befogadták a felvidékieket; ma a fiatalabbak már nem is nagyon tudják, ki honnan származik, az idősebbek tartják inkább számon egymást. A Felvidékről betelepült magyarok leszármazottainak egy része teljesen azonosult az itteni szlováksággal – látogatják klubjukat, vagy részt vesznek kulturális életükben. A társadalomtudomány ezt asszimilálódásnak nevezi; Békés megyében meg azt mondják, megtanultak egymás mellett élni. Mindenesetre külön szociológiai-néplélektani tanulmányt lehetne írni a kisebbségi sorsból ismét csak kisebbségi sorsba csöppent felvidékiekről, akiket a későbbiekben soha semmilyen hatalom nem kényszerített arra, hogy sorsközösséget vállaljanak a helyi szlováksággal.
„Az egyház is részt vállalt a szlovákok győzködésében, például ide küldött agitálni egy egyházi méltóságot; ám a békéscsabaiak nem engedték, hogy templomuk szószékéről szóljon hozzájuk, így dolgavégezetlen távozott. De a presbitérium a helyi lelkésznek is megtiltotta, hogy az áttelepülés mellett prédikáljon. A félretájékoztatásnak mégis az lett az eredménye, hogy nem egy család szétszakadt – az asszony elment a gyerekekkel, a férfi meg itt maradt, a földeken. Amikor odaát jártam, több ízben találkoztam Csehszlovákiába áttelepült szlovákokkal, akik már szívesen visszajöttek volna, ám az önérzetük nem engedte, hogy megtegyék. Az öregek pedig azt mondták: ha még egyszer meglátnák a békéscsabai templom tornyát, a szívük is megszakadna. Inkább odaát maradtak.”
Milyen a visszhangja ma Békéscsabán a Beneą-dekrétumok megnyitásának?
„Már akkortájt is megmondták, hogy a világ legnagyobb hülyesége az emberek ide-oda telepítése, s ez a nézet ma is tartja magát. A szlovákiai politikusok kezdeményezéseit tudomásul vesszük, de ez itt nem téma; van bajunk az országon belül épp elég…”
Álljon itt még egy fontos adalék: a Békéscsabán megkérdezett szlovákok nem tudnak olyan történelmi sérelmekről, atrocitásokról, melyekről a szlovákiai televízió-csatornák oly szívesen „témáznak”. Bocsánatot kérni szerintük is a kitelepített magyaroktól kell.
Hej, pod Kriváňom…!
Laurinyec András 1935-ben született a megyei jogú városban, s csak katonaideje alatt hagyta el azt.
„Ha jól emlékszem, negyvenhat tavaszán jelentek itt meg a cseh-szlovák agitátorok – mondja –, s teleragasztották a várost plakátokkal, melyek tudtunkra adták, hogy »Hej, pod Kriváňom, tam je krásny svet!«, vagy hogy »Poďte, matka zem vás volá!«. Egymást érték a gyűlések, az agitátorok pedig addig győzködték a lakosokat, míg azok két táborra nem szakadtak. Az áttelepülést ellenzők azt skandálták, hogy »Do slovenskej neideme!« (a békési szlovákok nem ismerték el a nyelvújítást, így az általuk beszélt nyelv a szlovák egy archaikusabb változata), ám vagy hétezer ember így is felkerekedett. Főképp a szegényebbek, akik azt remélték, odaát nagyobb birtokokhoz jutnak – s elvárásaik be is igazolódtak. Míg nem egy felvidéki család három vagon holmival érkezett, a mieinkből három család elfért egy vagonban. A csabai szlovákok barátkozó emberek, s a felvidékiek is tudták, hogy az itt maradtakra nincs miért haragudniuk, hiszen nem ők telepednek a vagyonukba, hanem akik elmentek.”
Laurinyec András is ismer olyan áttelepült csabai szlovákokat, akik szívesen visszatértek volna a magyar–román határ mentére – ám főképp lelkiismereti okokra hivatkozva maradtak. Mert a lelkiismeret már csak olyan, hogy élete végéig nem hagyja nyugodni az embert…
Hogy teljes legyen a kép, Békéscsabán alkalmam nyílt néhány szót váltani Tóth István történésszel, a szegedi Móra Ferenc Múzeum osztályvezetőjével is; meglátása szerint a Beneą-dekrétumok teljes hatályon kívül helyezése ma már lehetetlen, hiszen egyes cikkelyei más törvények alapjául szolgálnak. Ám azokat a rendelkezéseket, melyek a magyar és német kisebbségeket diszkriminálják, érvényteleníteni lehet – és kell is.
Minden más ebből következik…
LŐRINCZ ADRIÁN 2007.10.31

Kapcsolódó cikk:

A szlovák-magyar lakosságcsere története és következményei
  2007.10.12. 06:02

–„Én azt mondom, hogy egyetlen magyar sem lakoltattak ki, vagy telepítettek át Magyarországra csak azért, mert magyar volt” – idézte több szlovákiai lap a szlovák kulturális miniszter, Marek Madaric szombaton elhangzott szavait. Ennek ellenkezőjét támasztja alá a témában tartott kétnapos nemzetközi konferencia.

Salgótarjánban tudományos konferenciát tartottak otóber 4-én és 5-én a második világháborút követő szlovák-magyar lakosságcsere történetéről és annak máig ható fájdalmas, és soha el nem felejthető következményeiről a Balassi Bálint Megyei Könyvtárban a Nógrád Megyei Levéltár és az Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet szervezésében. Az 50 esztendővel korábbi tragédiára emlékezőket Tyekvicska Árpád, a Nógrád Megyei Levéltár igazgatója, Becsó Zsolt, a Nógrád Megyei Közgyűlés elnöke, Hrubík Béla, a CSEMADOK országos elnöke és Fuzik János, az Országos Szlovák Önkormányzat elnöke köszöntötte.

Az előadók és a szervezők azzal a reménnyel néztek a konferencia elé, hogy az objektív tényfeltárás lehetőséget ad mindkét fél meghallgatására, a történelmi tévhitek korrigálására, hogy a politikai indulatok helyét a történelmi tények elfogadásán alapuló együttműködés váltsa fel.

A második világháborút követő szlovák-magyar lakosságcsere történetét és következményeit kutató előadók több oldalról, több szempontot figyelembe véve, és igen szemléletesen mutatták be a tragikus történéseket, melyek máig hatnak a magyarság életében. Elemezték a történelmi háttér eseményeit, a nagyhatalmak hozzáállását és a csehszlovák valamint magyar politikusok tevékenységét, a kitelepítésre kijelöltek kiválasztásának szempontjait, annak lebonyolítását, és hatását, valamint a mai helyzetet.

Az 1938-ban négyhatalmi határozattal megszületett Csehszlovákiában a korábban Londonban élő emigráns politikusok a háború végén hazájukat teljes népcserék által szláv nemzetállamként akarták újjáteremteni. A német- és magyarellenes intézkedések elsődleges "jogforrásai” az elnöki un. "benesi dektérumok” voltak. Eleinte csak a németek kitelepítéséről tárgyaltak a nagyhatalmak képviselőivel, majd igen ügyes diplomáciai érzékkel, a témához kapcsolták a felvidéki magyarok kitelepítésének kérdését is. Eduard Benes köztársasági elnök eredeti – magyarokat érintő - tervét első menetben Anglia és az Egyesült Államok ellenállása meghiúsította. Ugyanakkor a szovjet vezetők mindvégig támogatták.

Már 1945-öt követően is tízezreket üldöztek el, csak azért, mert magyarok voltak, majd 1947. április 12-én útnak indultak az első tehervagon-szerelvények Csehszlovákia és Magyarország között, amivel megkezdődött a magyar-szlovák lakosságcsere, ami megszakításokkal 1948 decemberéig tartott.

A jogfosztottság ez ideje alatt közel százezer magyart telepítettek ki Csehszlovákiából Magyarországra, s további tízezreket érintettek a Felvidékről Csehországba irányuló deportálások ahol kényszermunkára fogták őket.

A kiválasztás szempontjait elemezve a kutatások azt igazolták, hogy szerepet játszott a vagyoni helyzet, valamint a magasabb iskolai végzettség volt az elsődleges szempont. Ugyanis a kitelepítésre kijelölt magyarságot vagyonától és értékeitől megfosztották, az csehszlovák tulajdon lett. A magasabb iskolai végzettség figyelembe vétele pedig azt eredményezte, hogy a hátra maradókat értelmiségétől fosztották meg. Volt, hogy településeket 90%-ban kitelepítettek. A területi elv alkalmazásával sikerült az egységes magyarlakta területeket földrajzilag ékekkel szétválasztani, megritkítani és elszigetelni, ami a későbbiekben meghatározóvá vált.

Napjainkban is egyre hátrányosabban alakul a Szlovákiában élő magyarság helyzete minden vonatkozásban.

Politikai koncepció alapján bélyegezték „háborús bűnösséggel” a kitelepítésre kijelölteket, amit a magyarok ellen lefolytatott konkrét perek rendkívül kis száma is igazolni látszik. Magyarországot ugyanakkor 73 000 szlovák nemzetiségű, önként kitelepülő állampolgára hagyta el. Erre a fájdalmas eseményre és utóhatásaira, melynek gyökerei Trianonig nyúlnak vissza, neves szlovák és magyar történészek, szociológusok és néprajzkutatók előadásai hívták föl a figyelmet.

A konferencia nyitóelőadásában Vadkerty Katalin (Érsekújvár) a csehszlovák-magyar lakosságcseréről, mint a magyar kérdés „végső rendezésének” egyik módjáról beszélt. Ezt követően a lakosságcsere előzményeiről, területi szempontjairól és etnikai következményeiről és nemzetközi hátteréről számolt be a nagyszámú érdeklődőnek Simon Attila (Révkomárom), Popély Árpád (Somorja), Gyurgyík László(Pozsony) és Gulyás László (Szeged).

A konferencia következő részében a személyes helytállás példáit sorakoztatták fel az előadók. A mártír Esterházy János tevékenységét a budapesti Molnár Imre a mutatta be. A Fehér Csaba (Révkomárom) a pozsonyi magyar Megbízotti Hivatal vezetője, Wagner Ferencét a békéscsabai Kugler József pedig Boross Zoltánnak a nógrád-gömöri magyarság érdekében végzett munkáját ismertette. Miklós Péter (Szeged) Mindszenty József hercegprímásnak az üldözöttek, köztük a felvidéki magyarok érdekében kifejtett cselekedeit mutatta be.

Külön értéke a konferenciának a „Tűrd, hogy már nem vagy ember itt, csak szám egy képleten” című kamara-kiállítás. A bemutatott, önmagáért beszélő korabeli iratanyagot a Nógrád Megyei Levéltár által őrzött dokumentumokból állították össze. A Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság Balassagyarmati Kirendeltségének irataiból válogatott összeállítás célja az volt, hogy emberi sorsokat, a kisemberek életét, nehézségeit mutassa be.

A tanácskozás első napját az „Otthontalan emlékezet” című - a generációs emlékezet kutatására épülő - dokumentumfilm vetítése zárta. A Szakály István által rendezett megdöbbentő filmet Magyarországon itt mutatták be első alkalommal. A film a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség munkájáról adott képet. A filmet Szarka Lászlónak, az Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet igazgatójának szavai vezették be, aki ismertette a felvidéki magyarok érdekvédő mozgalmának tevékenységét. A Szövetség vezetőjének, Arany A. Lászlónak az életpályáját Simon Attila ismertette, aki kiemelte, hogy az 1945-ig nem politizáló nyelvészprofesszor hogyan állt a mozgalom élére, miként vált a Mindszenty-per során felszámolt Szövetség vezetőjeként politikai fogollyá, fizikai munkássá, s felejtésre ítélt emberré.

A második nap a kassai Társadalomtudományi Intézetből ©tefan ©utaj igazgató osztotta meg kutatási eredményeit a magyar-csehszlovák lakosságcsere előzményeiről és következményeiről. A békéscsabai Krupa András egy bükkszentkereszti család Csehszlovákiába való áttelepülésének és visszatérésének kálváriáját ismertette. A szegedi Tóth István a Dél-Alföldet is érintő lakosságcsere képi anyagát mutatta be. Ezt követően a gútai Angyal Béla a gútai lakosságcseréről, az esztergomi L. Balogh Béni a Komárom-Esztergom vármegyei magyar-csehszlovák lakosságcseréről emlékezett meg. A lakosságcsere történetének sok szempontú bemutatását tovább gazdagította a pozsonyi Magdaléna Paríková, aki a délszlovákiai falvak lakosságcserét követő etnokulturális változásaira hívta fel a figyelmet. Az Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársainak előadásai a személyes emlékezet felől közelítettek a kérdéskörhöz. Tóth Ágnes az áttelepített szlovákiai magyarokat a kitelepített németek szemével láttatta, Szarka László pedig a kitelepítettek, deportáltak és az otthon maradottak emlékezetében megőrzött jogfosztottság és hontalanság éveiről számolt be.

Végül a konferencia házigazdájaként Tyekvicska Árpád ismertette a Nógrád Megyei Levéltár törekvését a XX. századi Magyarország legtragikusabb korszakainak feltárására és bemutatására. A trianoni békediktátummal, a holokauszttal, az 1956-os forradalom eseményeinek feldolgozásával foglalkozó konferenciák és kiadványok után került sor a második világháborút követő szlovák-magyar lakosságcsere történetét és következményeit bemutató konferencia megrendezésére. Szarka László, az Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet igazgatója zárszavában hangsúlyozta, hogy a téma forrásfeldolgozottsága elérte azt a szintet, hogy arról érdemi viták folytathatóak. Hozzávetőleg azonos álláspontot képviselnek a magyar, szlovák és a cseh történészek. Az igazi feladat, hogy az emlékezet és a történeti feltárás a máig élő érzelmek mellett objektív legyen.

A konferencia teljes anyagát remélhetőleg könyv alakban kiadja a Levéltár, és beépülnek a köztudatba. A tanácskozást a Nemzeti Kulturális Alap, a Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése és a salgótarjáni Nemzeti Szakképzési és Felnőttképzési Intézet Képzésszervezési Központ támogatta.

(HunHír)