A történészek között is vannak komolyabb viták Csernováról?
– Maga Csernova mint esemény történelmi összefüggéseiben a szakemberek számára lezárt ügy. A forrásalap azonban mikrotörténeti betekintést tesz lehetõvé az akkori ember természetébe. Lehetõvé teszi például, hogy behatoljunk a falusi közösség „bõre alá”. Végül is egy sor vonzó drámai történetet kínál, amelyeknek megismerése növelné az érdeklõdést a történelem és szereplõi iránt. Általánosságban véve itt nagy a tartozásunk, mert állandóan arra kényszerülünk, hogy „nagy történelmet”, „kulcsfontosságú mérföldköveket” és „személyiségeket” produkáljunk.

Mi újat fedezett fel a csernovai tragédiáról szóló monográfia kiadása óta eltelt tíz év alatt?
– Úgy gondolom, azóta sikerült megfogalmaznunk egy sor új kérdést. Ezek néha fontosabbak, mint a válaszok, mert gondolkodásra és vitára késztetnek. Sikerült megtalálnunk Panajott Sándor tábornok vizsgálóbizottsága titkos jelentéseit. A bizottság a csernovai csendõri beavatkozást vizsgálta. Tudjuk, hogy éppen itt „próbálták ki” a gyakorlatban azokat az új lõfegyvereket és új típusú lõszert, amelyekkel a magyar csendõrséget röviddel Csernova elõtt látták el. Senki sem tudta, hogyan fognak ezek a fegyverek emberek ellen „bevetve” viselkedni. Végül ezért is volt a lövések hatása annyira borzalmas. Megdöbbentõ, hogy a csendõrök vétkességének vagy vétlenségének mérlegelése helyett a bizottság leginkább az új fegyverekbõl leadott lövések következményei iránt érdeklõdött. Még azt is meg kell vizsgálni, hogy az embereket hátulról, tehát menekülés közben is érték-e lövések. Errõl sokat mondhat a titkos boncolási jegyzõkönyv, és ennek összehasonlítása a halottak és a sebesültek elsõ orvosi szemléjének eredményeivel.

Igaz, hogy Csernovában tulajdonképpen szlovákok lõttek szlovákokra, kivéve a magyar parancsnokot?
– Ezt a kérdést csak bizonyos mítoszokkal összefüggésben tartom fontosnak. Veverica hajdú, aki agresszivitásával jelentõs mértékben hozzájárult a csernovaiakkal kialakult konfliktushoz, az ismert szlovák származású, megyei szolgálatban álló, demoralizált figurák közé tartozott. Az összes csendõr liptói volt, szlovák származásúak voltak, tudtak szlovákul. Nemzeti identitásuk azonban, tekintettel az állami szolgálatban betöltött helyükre, már nem volt ennyire egyszerû.

Lehet ezeket a csendõröket gyilkosnak nevezni?
– Ez túlságosan erõs szó. Sokkal nagyobb felelõsséget viselt az államhatalom, amely igazolta és legitimizálta ezt a kudarcot.

Miért volt akkora visszhangja a csernovai tragédiának az akkori világban?
– Mert a lövések nem valahol Indiában vagy Dél-Afrikában, hanem szó szerint Európa szívében dördültek el. Az esetnek nem volt kimondottan politikai háttere, mint például a kelet-magyarországi Élesd községben eldördült sortûznek (33 halott), viszont itt erõs vallási hátterû konfliktusról volt szó. Ennek pedig az akkori Európában már magas volt az érzékenységi küszöbe. Ráadásul Csernovával az akkori kultúra és publicisztika jelentõs személyiségei kezdtek foglalkozni. És a cseh lehetõségeknek és kapcsolatoknak köszönhetõen minden korábbinál nagyobb publicitást kapott.

Milyen hatást gyakoroltak a csernovai események a szlovákok emancipációs mozgására, és milyet az akkori Magyarország politikájára?
– A szlovák nemzeti emancipációs fejlõdés szempontjából Csernova jelentõs szerepet játszott. Egyfelõl teljes meztelenségében leleplezte a magyar álliberalizmust, hatalmas nemzetközi visszhangot váltott ki, szolidaritási hullámot a szlovákokkal, és elindította a cseh–szlovák kapcsolatok új szakaszát. Mindez végeredményben az ellen a rendszer ellen fordult, amelynek egy évtizeddel késõbb a szlovákok benyújtották a számlájukat. És történt ez annak ellenére, hogy a magyar nemzetiségi politika az 1910-es kormányváltás (amiben Csernova és visszhangja is szerepet játszott) és az elsõ világháború között szemmel láthatóan pozitív irányban mozdul el.

Egyszer azt nyilatkozta, hogy noha október 27. a Szlovák Köztársaság emléknapja, a csernovai tragédia lényegérõl a szlovák fiatalság úgyszólván semmit sem tud. Hogyan lehetséges ez?
– A problémák komplexumáról van szó, amelyben döntõ szerepet az iskola játszik a maga történelemtanítási módszerével. Bizonyos mértékig hibás a család is, amelyben a múltnak és a róla szóló vitának mintha nem lenne helye. Nem becsülném le a társadalmi légkör egészét sem, amely kampányszerû akcióival és a tények célzatos felhasználásával nem kedvez a történelmi emlékezet formálásának. Az embereket inkább eltanácsolja a történelemtõl, mintsem vonzaná hozzá. Hibát követünk el mi, történészek is, mert nem tudunk vonzó módon írni, és drámai történetekkel érdeklõdést kelteni. Az íróktól eltérõen ugyanis nekünk ezeket nem kell kitalálnunk. 

Próbálja hát megfogalmazni, miben rejlik a csernovai események lényege?
– Talán ismétlem magam, de az államhatalom kudarcáról volt szó. Nem abban az értelemben, hogy sor kerül a lövésekre. Abban sem, hogy az állítólagos önvédelem végül vérfürdõvé változott. Ebben szemmel láthatóan az emberi tényezõ mondott csõdöt. Elítélendõ tény maradt, hogy az államnak nem volt bátorsága a hiba beismeréséhez és a fatális következmények legalább minimális enyhítéséhez. Politizálta a történteket, és keresni kezdte a csendõrök igazolásának útját. Abban az állításban találta meg, hogy önvédelemrõl volt szó. Ezt követõen már nem lehetett mást tenni, csak a csendõröket megjutalmazni, a csernovaiakat pedig megtenni támadóknak, és példásan elítélni õket.

Csernovának nem volna szabad bosszúra ösztökélnie, inkább figyelmeztetnie kellene az állami hatalommal való visszaélés, a vallással való visszaélés és a nacionalista szenvedélyek terjedésének veszélyeire. Ezeket a sorokat tíz évvel ezelõtt írta. Hozzá akar tenni valami?
– Azok a mondatok, sajnos, még mindig érvényesek. Úgy látszik, a hivatásos történészek munkaeredményeinek elsajátításában óriásiak a tartalékok. Az iskolának, a családnak, az egész társadalmi légkörnek a történelmet nem úgy kell felfognia, mint a tények halmazát, mint a vele való visszaélésre alkalmas eszközt, hanem mint ösztönzést a gondolkodásra, a vitára, az emberi törekvések és történések megértésére, a nemzetieket is beleértve. A változáshoz vezetõ út hosszú, bonyolult, és nyilvánvaló, kedvezõ feltételek esetén is nemzedéki ügy lesz. Attól tartok, ez a társadalom egyszerûbb megoldást választ.

Mire gondol?
– Egy héttel ezelõtt a magyar sajtóban felhívások jelentek meg, hogy az 1849-es magyar forradalmi seregek 13 parancsnokának kivégzési évfordulója alkalmával az emberek tanulják meg a nevüket, és tetteikrõl a szülõk többet beszéljenek gyermekeiknek, unokáiknak. Talán kicsit „elnagyolt” az ötlet, de jellemzõ a nemzeti történet magyar felfogására. Emellett feltételezi, hogy a szülõk tudnak valamit a történelemrõl. Ez sugallta a gondolatot, az illetékesek közül, akik a nemzetre, Hlinkára és Csernovára hivatkoznak, vajon ki ismeri a 15 áldozat legalább egyikének a nevét.

- Pravda, Szabad Újság -