- Joseph Lenart lakik ott?

- Igen, meg a felesége.

- Milyen jól tud Ön magyarul!

- Hát mert magyar ősöktől származom. De itt Dobsinán majdnem mindenki tud. Pedig itt bulinerek, tudja, azok német nemzetiségűek, szlovákok és cigányok élik az életüket. Én is tudok szlovákul és tudok bulinerül is. Régen a magyar világban mind a három nyelvnek volt iskolája.

- Joseph Lenart is tud magyarul?

- Persze. A felesége magyar anyanyelvű cigányasszony. Jóravaló fehérnép. Maga Magyarországról jött?

- Igen.

- A jégbarlangot megnézte?

- Nem azért jöttem, de mondják, hogy nagyon szép.

- Egyedülálló az egész világon. Miért keresi Lenartékat?

- Anyaggyűjtés miatt.

- Anyagot gyűjt? Milyen anyagot?

- Egy filmet akarunk csinálni a prerovi mészárlásról.

- Jaj Istenem! Erről nem szabad beszélni! Jöjjön be hozzánk. Az uram a bányában dolgozik, ő biztos elkergetné magát, mert itt Prerovról nem szabad beszélni.

- Pedig már majdnem hatvan éve történt.

- Akkor sem lehet beszélni róla! Na üljön le! Nem lehet erről beszélni még ma sem. Hisz mi még mindig hontalanok vagyunk, mert a Benes-dekrétumot nem vonták vissza.

- De azért már nem úgy élnek, mint amikor meghozták a törvényt.

- Hát persze, mert megtűrt, meg már állampolgárok is vagyunk, de még mi se kaptuk vissza se a házat, se a földet…

- És maguk tudnak a prerovi mészárlásról?

- Persze, hogy tudtunk. Hát a fél falu odalett. Nekem a nagybátyám, két unokanővérem, meg vagy négy-öt távolabbi rokonom.

- Csak azért ölték meg őket, mert magyarok voltak?

- Meg bulinerek.

- S hogy tudták ezt titokban tartani több mint ötven éven át?

- Nem mertünk mi egy szót se szólni.

- Pedig sok tízezer embert gyilkoltak le a háború után a különítményesek.

- Akkoriban erről mindenki beszélt. Mi tudtuk, hogy Rozsnyón is üres tárnákba dobálták be a magyar családokat. Hát Prerovban is ezrével mészárolták le őket. Még másnap is mozgott a föld a tömegsírokon, mert nem volt elég golyójuk, hogy a kivégzést folytassák…

- A még megmaradt kivégzendőket tovább akarták vinni Pozsonyba, hogy ott töltényt vételezzenek.

- Ezt is tudja?

- Tudom.

- Az egyik rokonom volt a mozdonyvezető, s mikor látta, hogy mit csinálnak Prerovban az utasok felével, s elindították őket az életben maradottakkal Pozsony felé… Egy kisvárosnál átállította a váltót, így más irányba értek, és elmenekült a vonatról a nép.

- Ezek mind hazatérők voltak.

- A háború végén a magyarokat és a bulinereket az elzavart németek helyére, Szudétaföldre telepítették rabszolgamunkára. A háború után pár hónappal mondták nekik, hogy jöhetnek haza, s több vonatszerelvényt állítottak össze, hogy indulhassanak őseik földjére… Kies helyen útközben leállították a vonatokat, és kivégezték őket. Gyereket, öreget, mindenkit.

- És tudtak erről hallgatni?

- A szóbeszéd mindent mondott, de hallgattunk, mert féltünk. A magyarok és a bulinerek élete nem ért semmit. Volt, hogy itt az erdőben végezték ki őket, egész családokat, mert kellett a ház a hegyekből letelepülő tótoknak. A tűzhelyen még főtt az ebéd, mikor a kivégzett család helyébe, a készbe megérkezett a tót család. Bizony! De kivégeztek nyolcvan csíkszeredai fegyvertelen leventét is. A tizennyolc év körüli kamaszok Németországból utaztak hazafelé, bűnös nép voltak, mert magyarul éltek. Tömegsírjukon még mindig nincs emlékmű. A prerovi mészárlásról honnan tudott maga Budapesten?

- Suttogták a szlovákiai magyarok itt a környéken. Meg Magyarországon találkoztam egy idős nővel, aki véletlenül túlélte a prerovi tragédiát.

- Hogyhogy túlélte?

- Tíz éves kislány volt, mikor leszállították a vonatról. Pisilnie kellett, s beosont az erdőbe. S akkor a réten megszólaltak a géppuskák. Ijedten elmenekült… Odalett anyja, apja, öccse. Mindenkije. Egy borsodi faluban él.

- Szegényke. És miért keresi Lenartot?

- Voltam pozsonyi és prágai levéltárakban. Láttam a dokumentumokat, mert az ügyészség a szövetségesek nyomására vizsgálatot indított.

- Igen, voltak itt Dobsinán is, Lenartot le is fogták egy pár napra.

- Az tudja, hogy elítélték őket négy-öt évekre?!

- Nem tudtam, de hát Lenartot hazaengedték…

- Csak akkor érvényben volt egy olyan törvény is, mely szerint ha valaki a haza védelmében követ el gyilkosságot, elítélik, és azonnali amnesztiában részesítik.

- Mindig mondtam, hogy ez egy gyilkos népség. Látja, maguk ott Budapesten mindig a románok ellen ágálnak. Pedig ők ilyet nem csináltak. Csak a tótok meg a szerbek gyűlölték vérrel a magyarokat.

- A különítmény parancsnoka egy Karol Pazur nevű ember volt, aki később magas rangú tisztként szolgált, majd a partizánszövetség egyik vezetője lett.

- Az az álneve volt! Ismertük a felmenőit itt Eperjesen.

- Hogy hívták?

- Kohn Izidor volt, egy magyar anyanyelvű zsidó.

- Ne vicceljen, nem lehet ennek az ügynek antiszemita árnyékot adni.

- Ez tény! Sokan jártak utána. Ő bosszúból csinálta, higgye el. Bosszúból. Társa a Szmetana nevű…

- Azt is tudja?

- Mondom, hogy jártak itt utánuk. Szmetana is felvett név volt. Bosszúból csinálták és kész.

- S maguk honnan tudták, hogy Joseph Lenart benne volt a lövöldözésben?

- Az életben maradottak felismerték, mert a vonatot kísérte fegyveresen, meg Neubauer bőrkabátjában jött haza, aki meg családostul odalett.

- Tiszta sor, de tagadta mindenkinek?

- Igen. Persze, hogy tagadta, s azóta nem enged be senkit, és nem beszél senkivel.

- Abszolúte senkit?

E párbeszéd – sajnos – nem a fantázia szüleménye, mint ahogy a prerovi mészárlás is a véres valóság. A háború miatt a német és magyar nemzetiségű polgári lakosokat a Cseh-medencébe evakuálták. A német kapituláció után a kitelepített polgári lakosok (többségükben idős férfiak, valamint nők és gyerekek) különvonatokon indultak volt lakhelyükre. Hazautazásuk közben mészárolták le őket.

1945. június 18-án, éjjel, a Karol Pazur vezette különítmény több száz gyermeket és nőt mészárolt le. Tömegsírba földelték el őket. Magyarokat, cipszereket – ártatlan (háborús) bűnösöket…

A speciális szlovák különítmények által elkövetett mészárlásokról a budapesti Kapu Filmstúdió dokumentumfilmet is készített (Magukért nem felel senki), melyben feltárul a borzalmas valóság egy szeletkéje – a forgatócsoport ugyanis több ilyen tömeges kivégzésről szerzett tudomást.

Az idézett párbeszéd e filmből való (mely könnyen hozzáférhető videón és dvd-n; érdeklődni lehet a daniels@felvidek.ma címen); nyomtatásban megjelent a film szerkesztő-riportere, Brády Zoltán Háton át…a mellbe c. kötetében (Bp., 2005).

A filmstúdió felajánlotta, hogy filmjeiket ingyenesen bocsátja felvidéki tévécsatornák rendelkezésére, vagy nyilvános vetítések céljából kluboknak, egyesületeknek stb. Érdeklődni szintén a fenti elérhetőségen lehet.
(S.D.)

Felvidek.Ma