Néhány héttel a vidék elfoglalása után a háborús károk felszámolása ürügyén összeszedik és lágerekbe zárják a 18 és 50 év közötti magyar férfiakat, akik közül sokan odahalnak. De akik szerencsésen túlélték is a borzalmas körülményeket, a fogságban töltött évek azok számára is kitörölhetetlenül mély nyomot hagytak. Lelkükben fájó emlékként maradt meg mindez, s örökítődött át az utódokra. Talán hetedíziglen.

A málenykij robotnak - köszönhető az utóbbi másfél évtizednek - gazdag irodalma van: a visszaemlékezések, lágerversek, tanulmányok mellett igen sok interjú, beszélgetés jelent meg. A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Lehoczky Tivadar Kutatóintézete 2005 tavaszától kezdődően kérdőíves felmérést és mélyinterjúkat készített a túlélők és a hozzátartozók körében. A kutatás eddigi eredményeiről beszélgettünk Molnár D. Erzsébettel, a főiskola történelem és társadalomtudományi tanszékének tanárával, az intézet munkatársával.

- Az eddig megjelent visszaemlékezésekből meglehetősen árnyalt kép bontakozódik ki az elhurcolás körülményéről, a lágerlét borzalmairól, a hazatérés utáni beilleszkedés nehézségeiről. Mi újat tudhatunk meg a kérdőíves felmérés alapján?

- A kárpátaljai magyar holocaustról mostanra, hogy képletesen fogalmazzunk, rengeteg szétszórt mozaikkockával rendelkezünk. Az intézet által folytatott kutatás éppen az összegzést, a máig nyitott kérdések megválaszolását teszi lehetővé. Kezdjük a legalapvetőbb kérdések egyikével: mennyire szembesültek az akkori és a későbbi nemzedékek képviselői az elhurcolás tényével? Mert ha a későbbi nemzedékek tisztában voltak atyáik gyötrelmes meghurcolásával, abban az esetben ez kihatott az ő magatartásukra is. Arra a fontos kérdésre például, hogy miként ítélték meg a szovjet valóságot, s mennyire lelkesen csatlakoztak, ha csatlakoztak egyáltalán, az "érett szocializmust építők öntudatos seregéhez".

 

Az eredmények ismeretében már elmondhatjuk, hogy akármennyire is büntették a szovjetrendszer elleni izgatást, agitálást, rágalmazást, a túlélők döntő többsége igenis beszélt az itthoniaknak a "nagy szovjet valóságról". Számszerűsítve: a megkérdezettek egyharmada a szűkebb családi körben számolt be ottani megrázó élményeiről, emellett kétharmaduk a szélesebb családi körben is ismertette, illetve megosztotta tapasztalatait. Most tehát elmondhatjuk: kizárt, hogy az akkori közösségben úgy nőtt fel valaki, hogy ne tudott volna a Gulágok borzalmas világáról, annál is inkább, mivel mindegy 11-12 és fél ezerre tehető az elhurcoltak száma, így Kárpátalján szinte nem volt olyan magyar család, amelyik ne lett volna érintve ez ügyben.
- Úgy tudom, a kérdezőbiztosok arra is rákérdeztek, hogy több mint hatvan év elteltével van-e még harag a túlélőkben. Fontos ez?

- Fontos bizony. Nem kerülhettük meg a kérdést, már csak azért sem, hisz a válaszokból következtetni lehet arra, hogy a kárpátaljai magyar közösség miként dolgozza fel a huszadik század iszonyú veszteséggel járó traumáit, mennyiben tekinti azokat lezártnak, s így mennyiben látja biztosítottnak ezen a földön az utódok jövőjét. Lám, csupa olyan dologról van szó, amely mesze túlmutat az akkor tragikus események szereplőinek egyéni sorsán, s elvezet egészen a mába. S merem állítani, valamely módon a jövőnket is meghatározzák. Nos, a válaszadók többsége nagyon bölcsnek bizonyult. A válaszukból ugyanis kiderült, a lágerben töltött idő alatt csakhamar rájöttek arra, hogy a szovjet totalitárius rendszernek messze nem ők az egyetlen áldozatai, kárvallottjai. Hogy a sátáni gépezet megöl és elfojt mindent, ami a polgári társadalom, illetve a hagyományos paraszti létforma és értékrend alapját képezte: a tisztesség, a becsületesség, az egyenes magatartás, a lelkiismeretesen végzett munka, a múltból ránk hagyományozódott értékek megbecsülése, mások tisztelete - mindez a szovjet valóságban legfeljebb lózungok formájában van jelen. "Nincs bennem harag", válaszolta a túlélők többsége. Majd bölcsen hozzátették, ugyan kire is haragudhatnék, hisz valamennyien tisztán látták, hogy a tábort őrző géppisztolyos katona a fegyvereseket felügyelő tiszt, de maga a mindenhatónak tűnő lágerparancsnok csak egy szem a láncban. Illyés óta tudjuk: mert ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van...

- Úgy tudom, a túlélők hozzátartozóinak körében is készült kérdőíves felmérés.
- Az adatbázisba bekerülő anyag nagyobb részét ez teszi ki. Mostanáig nyolcvan túlélőt és ezeregyszáz hozzátartozót kérdeztünk ki.

 

A hozzátartozókkal készült felmérés alapján sokkal árnyaltabb képet alakíthatunk ki arról, mennyire törték meg a lágerévek az elhurcoltat, hazatérve miként sikerült az illető beilleszkedése, esetleg arra is megpróbálunk választ kapni, hogy évtizedek elmúltával mennyire sikeresen tudta ezeket az embereket megvezetni a szovjet propaganda. Vagy a túlélők néma, puszta jelenlétükkel egyszer és mindenkorra megmaradtak a rendszer bírálóinak. Olyan áldozatoknak, akiket Ukrajna függetlenné válása óta eltelt másfél évtized alatt sem sikerült rehabilitálni.