Ennek egyenes következménye, hogy korábban a magyar turisták a szomszéd államokban utazva gyakran nem tudták, merre is járnak, mi mellett mennek el tudatlanul. Például egy gépkocsival utazó család Érsekújvár (Nové Zámky) felől Vágsellye (Sala) felé haladva az autóatlaszra hagyatkozva könnyen kihagyhatta a Halotti beszéd szülőhelye, Deáki nevezetességeit, mert abban ez a nem is apró falu csakis Diakovceként szerepelt (a kilencvenes évek elejéig a falu szélén levő táblán is).

A korábbi idők tragikomikumát jelzi, hogy a kisiskolások magyar nyelvű atlaszaiban a Kisalföld csak a határig tartott. Annak Szlovákiához tartozó felét Szlovák-alföldnek nevezték el, amit szerencsére a csehszlovák térképészet sem vett át. (Nem úgy, mint a magyar nyelvtudomány a helyesírási szabályzatok köteteiben.)

A 80-as években - legalábbis Magyarországon - változott a helyzet.
Több szakember - köztük e sorok írója is - magyar nyelvű névrajzot követelt a határon túli területeket ábrázoló térképekre, mondván: ha a kisiskolás mondhat és írhat Varsót, Lipcsét, Bécset, illetve Sárga- folyót, Francia-középhegységet, Sziklás-hegységet Warszava, Leipzig, Wien, Huangh-ho, Massif-Central és Rocky Mountains helyett, akkor miért törje a fejét és a nyelvét a magyar nyelv elidegeníthetetlen részét képező földrajzi helynévanyagon.

A rendszerváltozások után lényegesen enyhült a környező országokban a magyar helynevek használata iránti averzió, de mindmáig kivétel ebben Szlovákia. A Szlovák Köztársaságban ma sem engedélyezett Pozsony magyar nevének használata, csakis Bratislavát szabad a sajtóban használni. A szlovákiai történelem és irodalom nagyságainak nevét viselő települések is csak szlovákul írhatók le. Nem véletlen, hogy ezek mindegyike a magyar nyelvterületen van. (Sládkovicovo = Diószeg, Hurbanovo = Ógyalla, Kolárovo = Gúta, Gabcikovo = Bős, Stúrovo = Párkány).

Horn Gyula és Vladimír Meciar aláírásával a 90-es évek közepén megszületett a szlovák-magyar alapszerződés. Csakhogy azután nagy vehemenciával megalkották a szlovák nyelvtörvényt, és létrejött a szlovák nyelvrendőrség. A politikai változások során a nyelvtörvény erejét vesztette, a magyar párt hosszabb ideig benne volt a kormánykoalícióban, nem lehetett a tömbmagyarság nyelvi autonómiájának a formálódását megakadályozni. De azért - mint tudjuk -  voltak problémák, táblaügyek.

Míg a többi környező országban a magyar nyelvterületek térképei a magyar helyneveket is feltüntetik (bár döntő részben a magán- térképkiadók munkája nyomán), addig Szlovákiában jottányit sem változott a helyzet. A hivatalos Szlovákia a kisebbségi nyelvek helyzetét tekintve fényévnyi távolságban van az európai normáktól.

Attól is, amit a kisebbségi vagy regionális nyelvek európai chartája tartalmaz.
Augusztus 21-30-a között tartották az ENSZ 9. földrajzinév- egységesítési konferenciáját. Ez a konferencia messzemenően támogatta a kisebbségi, illetőleg a regionális nyelvű földrajzi nevek használatát.
A szeptember 20-i pozsonyi döntés, amely megerősítette a Benes- dekrétumokat, lehűtötte a reménykedőket, bennünket is. Néhány nappal e gyalázat után a Szlovák Nemzeti Párt irányítása alatt működő oktatási minisztérium hozzálátott, hogy a magyar iskolákban használt magyar nyelvű tankönyvekből száműzze a magyar földrajzi helyneveket.
És erről a józan észszel fel nem fogható kezdeményezésről nincs szava se a szlovák tudományosságnak, se a könyvkiadásnak. Egyedül a szlovákiai magyar pedagógusszövetség lépett föl: beadvánnyal fordult az illetékesekhez - majd elválik, milyen eredménnyel. Milyen indulatok vezérelhetik az ilyen rendelkezéseket hozó politikusokat?

Kinek árt Szenc, Garamszentbenedek, Selmecbánya, Ipolyság, Rozsnyó, Szepsi, Bártfa, Királyhelmec kimondása, leírása? Vajon miért e gyűlölet még ma is a magyar földrajzi nevekkel szemben? Miért nem szerepelhet tankönyvekben, atlaszokban Nádasd, Jóka, Léva, Losonc, Pelsőc, Kassa, Eperjes? Talán e földrajzi neveket családnevükben őrző tíz- vagy százezrek is változtassák meg szép hangzású neveiket? Vagy a Háry Jánosban is énekeljenek Nagyabony, a csitári hegyek vagy a gerencséri utca helyett Velké Blahovót, Dolné Stitárét és Nitrianské Hrnciarovcét?

Az igazság az, hogy a szlovák nacionalistákat a felvidéki magyarság élni akarása ingerli.
Joggal merülhet fel a kérdés, hogy a magyar geográfia és kartográfia mit is tett a maga területén a jó szomszédság, a megbékélés érdekében. Először is: semminemű averzió Trianon után nyolc évtizeddel az utódállamok megváltozott földrajzi nevei ellen, különösen a többi nép szállásterületein. De a magyar kartográfia természetesnek tartja azt is, ha a cseh, a szlovák atlaszokban Miskolc, Esztergom, Pécs stb. alatt zárójelben Mikovec, Ostrihom, Pätkostolie is szerepelnek. Ennél is fontosabb, hogy a leginkább mérvadó Cartographia valamennyi atlasza, útikönyve a "legmagyarabb"
határon túli földrajzi neveknél is mindig felül tünteti fel a hivatalos - például szlovák - helyneveket.
A Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Minisztérium keretén belül működő Földrajzinév-bizottság - melynek magam is tagja vagyok - kínosan ügyel a földrajzi nevek korrektségére. Ami pedig a magyar tudományosságot illeti, nyomatékkal kiemelném Kocsis Károly munkásságát, aki a Földrajztudományi Kutatóintézet vezető munkatársaként sorra jelentette meg a szomszédos államok Kárpát- medencén belüli területeinek településszintig lebontott etnikai feldolgozását. Bárki ellenőrizheti térképeit, számos könyvének adatbázisát, az utódállamok helynévanyagának forrása, statisztikai bázisa minden esetben az illető ország illetékes intézményének hivatalos adathalmaza.
A nyelvek és kultúrák Európájában a nyelvek pusztulása - bennük a földrajzi helyneveké is: a városoktól a dűlőkig - megengedhetetlen. A magyar jövőért felelősséget érezve javasoltuk a millecentenárium megünneplése előtt a szakmai körökben HUNGEO néven rögzült találkozó összehívását 1996 augusztusában, ami a magyarul beszélő, gondolkodó, oktató, tudományos munkát végző földrajzosok, térképészek, geofizikusok, geológusok első világtalálkozója lett. E grémium ars poeticája a magyar földrajzi nevek feltárásáért és védelméért folytatott szisztematikus munka. A HUNGEO eddigi konferenciái során minden esetben kiemelkedő helyet adott a térképek bemutatásának.
Ebben a vonatkozásban messze a legnagyobb horderejű eredmény az immár hat éve elhunyt Hajdú-Moharos József Magyar településtár című, 788 oldalas opusa, ami a Kárpát-Pannon régió településeit közigazgatási egységenként sorolja fel, mindenütt az adott ország rendszerében, a hivatalos nyelv ábécérendjében. Az azonos szempontok alapján készült mű minden ország minden lehetséges földrajzi névváltozatát közli, a korábbi századokban használt névváltozatokat éppen úgy, mint az új alakulású településekét, de még a települések tartozékaiét - a fontosabb tanyákét és dűlőkét is. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy csak a hazai geográfia és kartográfia toleráns a szomszédos országokkal. A Szovjetunió szétesését követően Ukrajnában az új közigazgatás mintegy száz eredeti, azaz magyar településnevet rehabilitált - még ha cirill betűvel is írva -, például Beregújfalut, Várit, Eszenyt és Dobronyt. Ezen is túltesz a szlovén térképkiadás. A Mura-vidék magyar falvai mellett az őshonos patak- és dűlőnevek is magyarul szerepelnek.
A nemzeti élet keretein belül a megőrzendő és állandó tényezők - köztük a földrajzi névanyag - az éppen érvényesülő hatalmi szervezettől függetlenül különös figyelmet kíván. A magyar kisebbségek egyetlen állandó támasza és kiemelt erőforrása az egyetemes magyar szolidaritás. Ezért kíván a hazai geográfia és kartográfia munkálkodni, és lehetőség szerint együttműködni a szomszédos országok szakembereivel, különösen a szlovák partnerekkel.

Rétvári László,

A szerző professor emeritus,

Felvidek.ma/ Polgar info