| Hírek : Az emberi jogok több a kisebbségi jogoknál |
Az emberi jogok több a kisebbségi jogoknál
Újszó 2007.12.16. 18:50
 Hunčík Péter: „Itt az ideje, hogy megalakuljon egy új magyar párt. A választásokig még két és fél év van hátra, ami elegendő idő a kiépítéséhez.”
2007.12.16
Hunčík Péter: „Itt az ideje, hogy megalakuljon egy új magyar párt. A választásokig még két és fél év van hátra, ami elegendő idő a kiépítéséhez.”
Az a hír járja, hogy megírta első regényét. Hogyan jött egyáltalán ez az ötlet?
A meglepő inkább az, hogy erre eddig nem került sor. Merthogy annak idején, a 70-es, 80-as években Somos Péter néven verseket publikáltam, színházi rendezéseim voltak, meséket is írtam, s úgy terveztem, nagy író lesz belőlem. Ez aztán valahogy eltűnt, s hat évvel ezelőtt jött vissza újra.
Mi történt ekkor?
Először voltam kint oktatóként Kanadában, és annyi szabadidőm volt, mint évek óta soha. Gyakran előfordult, hogy éjjel az ablakon át néztem a hólepte, csendes utcát. És az utca egyszer csak megtelt alakokkal, én pedig felismertem bennük nagymamámat, nagyapámat, Feri bácsit, Baba nénit, régi ipolysági ismerősöket. S ekkor döbbentem rá: nekem adósságom van ezekkel az emberekkel szemben, meg kell őket örökítenem. Az égvilágon semmit sem kellett tehát kitalálnom, csak lehunytam a szemem s már láttam és hallottam az egész regényfolyamatot.
Mi lesz a regény címe?
Határesetek.
Milyen értelemben?
Ha úgy tetszik, elmegyógyászi értelemben – a normalitás és az elmebaj határain mozgott az egész életünk –, ha úgy tetszik, abban az értelemben, hogy a határvidéken, Ipolyságon játszódik az egész. De ennél van egy sokkal tágabb olvasata is, hiszen minden, ami ebben a regényben, s a 20. században történt, határeset volt: a törvény és a törvénytelenség, a normalitás és az őrültség, az erkölcs és az erkölcstelenség mezsgyéjén. Mindeközben nem voltak szabályok, vagy ha voltak, állandóan változtak. Nagyon erősnek, ellenállónak és bölcsnek kellett lenni ahhoz, hogy az emberek megőrizzék a normalitásukat és méltóságukat. Akikről a könyvemben írok, mind ilyen emberek.
Tehát a könyv egyfajta allegória?
Ha akarom, allegória, ha akarom, panoptikum. Annak idején Urbányi Palival (Pablo Urbányi Argentinában élő író, a szerk. megj.) és Gágyor Péterrel – mindketten ipolyságiak – elhatároztuk, hogy megírunk egy ipolysági trilógiát. Bár csak néhány év választ el egymástól – Pali a harmincas évek végén, Péter a negyvenes évek közepén, én az ötvenes évek elején születtem –, három egymástól teljesen különböző világ a miénk, természetesen sok átjárással. Közben már csak én maradtam adós a könyvvel, így hamarosan teljes lesz az Ipolyság-trilógia.
Mitől ennyire érdekes Ipolyság mint közeg?
Maga a tény, hogy a szülővárosom, önmagában is érdekes. Számomra mindenképpen különleges hely, s ahogyan öregszem, egyre inkább az lesz. Annak idején Ipolyság volt nekünk maga az Olimposz, s minden, ami ott történt, egyfajta isteni dimenziót kapott: mi az ötvenes években jobb színházat csináltunk, mint a pesti Operett Színház, a mi futballcsapatunk annak idején, a harmincas években világbajnok volt, a mi sportolóink a legjobbak közt voltak, Ipolyság volt a szellemi élet központja.
Úgy tűnik, gyermekkori élményanyaga meghatározó volt az életében. Milyen volt ez a gyermekkor?
Családunk szerteágazó, mégis nagyon összetartó. Nemzetiségileg vegyes: apám, anyám már magyarnak vallotta magát, két nagyszülő azonban szlovák volt, s a felmenők közt vannak franciák is. Vallásilag evangélikusok és katolikusok, osztályszempontból osztályellenségek voltunk: apám ügyvéd, anyám hivatalnok, nagyapám iparos – cukrászmester volt. Sok érdekes keveredés, értékrend gyűlt össze ebben a családban. Nagyapám barátainak többsége zsidó volt, tehát az ipolysági zsidósággal is különleges kapcsolatrendszert ápoltunk.
Úgy tűnik, mintha könyvével mérleget vonna az életéről. Ha visszatekint, van valamiféle vezérmotívum, amely egész életén végigkísérte?
Nehéz ezt így meghatározni, változó volt. Majdnem húszéves koromig egyetlen dolog vezérelt: olimpiai bajnok akartam lenni, de az alkatom miatt nem tudtam különösebb sikereket elérni. Aztán felvettek az orvosira, s éppen az egyetemen jöttem össze Varga Imrével, Grendel Lajossal, Tóth Lászlóval, Zalabai Zsigmonddal, akiknek a hatására elkezdtem verseket írni.
Mikor döntötte el, hogy pszichiáter lesz?
Eleve úgy mentem az orvosi egyetemre. Az volt a tervem, hogy néhány évig belgyógyász leszek, majd amikor megértem, hogyan működik az emberi test, a lélekkel kezdek el foglalkozni, s a kettőt együtt próbálom meg gyógyítani. Ehhez valószínűleg hozzásegített a kettős nevelés, amiben részesültünk, ahogy a nyolcvanas évek tudathasadásos állapota is.
Hogyan élte meg ezt az időszakot?
Döbbenetes, de a hetvenes évekre szinte nem is emlékszem. Rendkívül üres, kilúgozott évtized volt. A nyolcvanas évek második fele hozta meg a változást. Ekkor kezdtem el pszichiáterként dolgozni, s ekkor kezdtem társadalmilag is aktív lenni. Ekkor indultak az első magyarellenes lépések is: a magyar iskolák bezárására irányuló tervek aláírásgyűjtést váltottak ki.
Hogyan viszonyult ehhez?
A nyolcvanas évek derekáig az emberi jogok számomra egyet jelentett a kisebbségi jogokkal. Jó kapcsolatot ápoltunk a magyarországi másként gondolkodókkal, s rajtuk keresztül ismerkedtem meg a csehekkel. Ezután kezdett – elsősorban Tóth Károly és Sándor Nóra révén – kiépülni a kapcsolatunk a szlovák ellenzékiekkel is, s ekkor döbbentünk rá, hogy az emberi jogok szélesebb fogalom a kisebbségi jogoknál. Azt gondolom, sok magyar még 1989 után sem értette meg ezt, s ebből adódtak az első magyar–magyar konfliktusok.
Hogy élte meg 1989-et?
Ugyan aktívan részt vettem benne, a legnagyobb meglepetéssel. 1989. november 17-én 20 magyar értelmiségivel együtt ünnepeltük Tóth Lajos születésnapját, s ezen az összejövetelen, hajnali háromkor megalapítottuk a Független Magyar Kezdeményezést. A társadalmi demokratizációt addig a többségünk meglehetősen elvont, s inkább a kultúrához és a művészethez kapcsolódó kategóriákban képzelte el. S ekkor jött egy apró, torzonborz szakállas emberke, akit Tóth Károlynak hívtak, s ő mondta, hogy márpedig pártot kell alapítanunk. A párt ekkor azonban még a kommunista pártot jelentette, hiszen Csehszlovákiában egypártrendszer uralkodott. Tóth Karcsi azonban nem tágított, így lett végül az FMK mozgalom. S így történt az is, hogy Csehszlovákiában elsőként, a prágai Polgári Fórumot (OF) és a pozsonyi Nyilvánosság az Erőszak Ellent (VPN) is megelőzve megalapítottuk az alternatív politikai erőt. Csak másnap reggel értesültünk arról, hogy mi történt 17-én Prágában, s ekkor már beindult a folyamat.
Tehát az FMK megalakulása ettől független volt?
Igen, s ezáltal lépéselőnyben voltunk a cseh és a szlovák ellenzékiekkel szemben is. Magyarországi kapcsolataink révén – ott, ugye, sokkal korábban beindult az ellenzéki szervezkedés – rengeteg ötlettel, konkrét tanáccsal tudtuk ellátni a szlovák kollégákat. Erre mondta Fedor Gál, a VPN elnöke, hogy Chlapci, vám dymí mozog! (Fiúk, nektek füstöl az agyatok! A szerk. megj.)
Mi következett ezután
Minden nagyon hektikus volt. Néhány napon belül valaki azt mondta, ha jól emlékszem Grendel Lajos és Szigeti László, hogy kell egy újság, és én lennék a legalkalmasabb főszerkesztőnek. Életemben nem dolgoztam újságnál, mégsem mondhattam nemet. ĺgy alakult meg a Nap. Nagy lelkesen felkerestük az akkori magyar szerkesztőségeket – Hét, Új Szó – azzal, hogy „emberek, lehet jönni független újságot csinálni”, s nagy meglepetésünkre nem tolongtak az újságírók, sőt túlsúlyban voltak a tamáskodó, szinte agresszív megjegyzések. Mégis meglett az újság, ennek voltam a választásokig a főszerkesztője. Közben aktívan részt vettem a VPN koordinációs központ tevékenységében. Ebben a testületben például hetekig ott ült mellettem Vladimír Mečiar mint belügyminiszter.
Milyen volt róla a benyomása?
Nem túl jó, s éppen mi, magyarok voltunk azok, akik 1991. márciusában szorgalmaztuk Mečiar menesztését, miután megalapította a HZDS-t. Ez végül meg is történt, de a szlovákok, mintegy büntetésből, engem állítottak a kamera elé, hogy bejelentsem az országnak a koalíciós tanács döntését. Ekkor már Havel elnök kisebbségi tanácsadója voltam, s másnap reggel, amikor busszal mentem vissza Prágába, a pozsonyi buszpályaudvaron valaki úgy szembeköpött, hogy alig vártam, „biztonságba” kerüljek a Morva folyó túlsó partjára.
Milyen tanácsokat adott Václav Havelnek?
Elméleti kérdésekben szinte semmilyet. Havel ugyanis rendkívül tájékozott volt a kisebbségi témában. Inkább gyakorlati kérdésekben volt szükség a tanácsaimra. Havel elnök, ahogy a cseh politikai elit nagy része – leginkább a chartások -– meglehetősen tájékozatlan volt Szlovákiával kapcsolatban, a magyar kisebbségről pedig szinte semmit sem tudott. Az én helyzetem abban volt különleges, hogy bár az MPP tagja voltam, amely akkor kormánypárt volt, a másik két politikai erő, az Együttélés és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom álláspontját is valamilyen formában képviselnem kellett. Havelnek ekkor akkora népszerűsége és olyan erős pozíciója volt, hogy tudtuk, olyan dolgokat is meg lehet valósítani, amiket később talán soha. ĺgy jött elő a Beneš-dekrétumok kérdése. Havel partner volt ebben, hajlandó volt belemenni azzal a kikötéssel, hogy a bocsánatkéréssel a magyarok végleg lezárják az ügyet. A kétnyelvű helységnévtáblákat is ekkor sikerült kiharcolni.
Ezután átment a civil szférába. Miért?
Soha nem motivált a hatalom, sőt nem tudtam mit kezdeni vele. Amikor Havel tanácsadója voltam, rengetegen fordultak hozzám, nagyon udvariasan, olykor szinte megalázkodva mindenféle problémákkal, meg persze hívtak mindenfele, üdüléstől kezdve vadászatig. Ez egyre jobban idegesített. A másik dolog az volt, hogy közvetlenül beleláttam a nagypolitika boszorkánykonyhájába, és kezdtem magamtól is félni. Azt láttam ugyanis, hogy a politikai csúcson nagyon okos emberek csinálnak nagyon nagy disznóságokat, és felmerült bennem, vajon meddig tudok ellenállni. Ezért inkább elmentem.
Miért pont a civil szférába?
Mert felismertem, mennyire egyoldalú és elmaradott a szlovák társadalom, nemcsak gazdaságilag, hanem a politikai kultúra, s egyáltalán a kultúra, a gondolkodás terén. Ebben nagyon nagy szerepet játszott a civil társadalom hiánya.
Ez jellemző a szlovákiai magyarságra is?
Igen. A szlovákiai magyarság sokáig csak a nemzetiségi jogok eltiprását kereste mindenben, a szélesebb értelemben vett emberi jogok nem izgatták. Amikor átmentem a Márai Alapítványhoz, éppen az motivált, hogy felismertem, mennyire hiányzik ebből a társadalomból a bizalom. Ez egy nagyon fontos tőke, amelyet azonban ki kell építeni, mert a kommunizmus egyebek mellett ezt is kiölte az emberekből. A bizalmi tőkének nagyon fontos kelléke a civil társadalom, amely az embereknek lehetőséget ad arra, hogy bizonyos közérdekű célok érddekében társuljanak, s legyenek társadalmilag aktívak. Ennek kiépítése persze nagyon sok időt vesz igénybe.
Hol tart most nálunk ez a folyamat?
1998-ig nagyon sok minden sikerült. Ekkor a civil szféra összefogott a politikai ellenzékkel Mečiar ellen, s kiderült, százával léteznek apró civil szervezetek, amelyek fantasztikus erőt voltak képesek kifejteni. Ehhez az időszakhoz képest jelentős visszaesést érzek, amely azzal is összefügg, hogy EU- és NATO-csatlakozásunk óta mintha ellustultunk volna.
Mi a helyzet a finanszírozással?
Ebben is nagy a lemaradásunk a fejlett társadalmakhoz képest. Az USA-ról mindenki azt hiszi, mennyire individualista társadalom, mégis az amerikaiak nagyon kedvelik és támogatják is a kis társadalmakat. Ha Amerikában valaki végigmegy egy egyetemen, látja, hogy az egyes épületek, előadótermek volt diákokról vannak elnevezve, akik saját zsebükből adtak pénzt a felépítésükre. Úgy érzik, tartoznak ennyivel az intézménynek, ahol megszerezték a tudásukat. Rengeteg magánalapítvány létezik, ahova magánemberek adnak saját forrásokat. Nagyon fontos, hogy az itteni vállalkozói réteg is megtanulja ezt, mert végeredményben saját érdeke. A civil szférának ugyanis egyik legfőbb kötelessége a vállalkozókat támogatni, mert a társadalom szabadsága a gazdasági szabadságot is jelenti.
Milyen helyzetben van jelenleg a szlovákiai magyarság?
Politikai szempontból visszaesés tapasztalható a 90-es évekhez képest. Egészségtelennek tartom azt az állapotot, hogy egyetlen politikai párt képviselje az érdekeinket, amely tisztán etnikai alapon fogalmazza meg önmagát. Amikor több párt létezett, megvolt köztük a természetes verseny, ami egyben arra kényszerítette őket, hogy bizonyos kérdésekben megegyezzenek. Ne feledjük, az MKP a mečiari választási törvény kényszerű terméke.
Tehát az 1998-as választások után vissza kellett volna térni a három elődpárthoz?
Igen. Ez azonban nem történt meg, sőt, az MKP-n belül annak a hamis meggyőződésnek az értelmében, hogy a pártnak mindenben egységesnek kell lennie, elnyomtak mindenféle másként gondolkodást: Bugár Béla rettegett a platformoktól. Ennek most mutatkoznak meg igazán a káros hatásai. Azt gondolom, hogy ki kell szakadnunk ebből a látásmódból, de ez az MKP-ban már nem lehetséges. Itt az ideje, hogy megalakuljon egy új magyar párt. A választásokig még két és fél év van hátra, ami elegendő idő a kiépítéséhez.
Bugár Bélának kellene megalapítania „saját” pártját?
Nem. Egyrészt azért nem, mert a jelenlegi állapotért ő is felelős, másrészt pedig úgy tűnik, ő maga sem hajlik efelé. Új arcok, új ötletek kellenek, s itt a fiatal generációnak kell átvennie a stafétát.
S mi a helyzet a szlovákiai magyarsággal társadalmi szempontból?
Itt is egyfajta visszaesést látok a 90-es évekhez képest, amikor sokkal aktívabbak voltunk. Mára valahogy ellankadtunk, nincs jövőképünk, nincsenek kapaszkodóink. Ebből a szempontból nagy hibának tartom, hogy az MKP nyolcéves kormányzása alatt nem sikerült kiépíteni a kisebbségi intézményrendszert, aminek a következményeit éppen a Pátria rádió esetén látjuk. Ezenkívül van egy egész sor új kihívás, amiknek nagyon rövid időn belül érezhető hatása lesz közösségünkre – globalizáció, a határok megszűnése stb. –, és attól tartok, ezek negatív hatások lesznek, amik a lélekszámunk további csökkenését okozzák, mind elvándorlás, mind asszimiláció formájában. Ezekre kellene nagyon gyorsan választ találnunk.
Nemrégiben kapta meg a szlovákiai Civil Díjat. Mit jelentett ez önnek?
Életemben két kitüntetést kaptam, s mindkettővel nagyon elégedett vagyok. Az egyik Ipolyság város díszpolgársága, a másik pedig ez a díj. Ha végignézek az elmúlt tizenhét évemen, ez a két terület volt számomra a legfontosabb.
Mik a tervei a jövőt nézve?
Ahogy öregszem, úgy „szűkül” be a látóköröm. A világmegváltást már a fiatalokra hagyom, én megelégszem az apró dolgokkal. Van egy ipolysági alapítvány, mellyel sok projektet tervezünk, a legközelebbi akciónk a schengeni határnyitással kapcsolatos fórum és kézmelegítő, amelyre mindenkit sok szeretettel várunk december 20-án.
CZAJLIK KATALIN
forrás: Újszó
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
